Interalia

Homofóbia, gyermeknevelés, iskolai erőszak, oktatás: a kötetről és a szerzőkről: FrissMeleg

Könyvbemutató: 2011. december 12., délután 5 óra, MTA Szociológiai Kutatóintézet (Budapest 1014, Úri utca 49.), első emeleti könyvtárszoba.

Még novemberben adtunk róluk hírt, de újra ideajánlom őket:

interjúkötet és jogi jelentés azonos nemű szülőkről és gyermekeikről -- letölthetők itt.

Kedves Olvasóink,

ma nyilvánosságra hoztuk két kiadványunkat:

- egy interjúkötetet, amelyben gyermeket nevelő vagy gyermeket vállalni tervező leszbikus anyák és apák-"pótapák" beszélnek társadalmi és jogi helyzetükről; ennek címe: "Mi vagyunk a család, a biztonság, az otthona." Leszbikus anyák, meleg apák és “pótapák” (tizenegy interjú);

- és egy jogi elemzést: Fehér füzet: azonos nemű szülőkről és gyermekeikről

Délelőtt 11 órakor sajtótájékoztatót tartottunk a Parlament Kávézóban. (Sándor Bea, az Inter Alia Alapítvány és Dombos Tamás, a Háttér Társaság a Melegekért szakértője.) Erről hamarosan sajtóközleményt adunk ki,

valamint követjük a kiadványok és a téma sajtóvisszhangját,

és hírt adunk majd arról is, hogy mit reagálnak a jövőre, az azonos nemű szülők gyermekeinek jogi egyenlőségére vonatkozó kérdéseinkre az örökbefogadás kérdésében illetékes minisztériumok, minisztériumi osztályok vezetői.

A két kiadványt itt is elérhetővé tesszük, PDF formátumban letölthetők.

Sarah Schulman: Ties That Bind. Familial Homophobia and Its Consequences
The New Press, 2009

Vagyis: Szorító kötelékek. A családon belüli homofóbia és következményei

Sarah Schulmanról nem könnyű írni. Regényeit olvastam régen, már nem igazán emlékszem rájuk, csak arra az érzésemre, hogy ha a szerző nem lenne ennyire meggyőződve arról, hogy ő jó író, ha nem lenne minden író-figurája olyan hihetetlenül egocentrikus, akkor szerintem jobb író lenne.

Ez a könyve nagyon jó kis összefoglalás. Alapmű lehetne egy kevéssé elemzett jelenségről – csak megint zavaróan benne van Sarah Schulman hatalmas egója: jelentős részét teszi ki egy régebbi kapcsolatából magával hordozott sértettsége (jól odamondogat a galád nőnek, aki elhagyta őt) és a panaszai, hogy a színházak nem játsszák az ő leszbikus drámáit (ami csak viszonylag laza szálakkal kapcsolódik a témához). Abban persze nyilvánvalóan igaza van, hogy a színházak nem akarnak leszbikus darabokat műsorra tűzni. De abban nem biztosan van igaza, hogy az ő darabjai nagyon jók, mert szerintem a regényeivel is vannak gondok.

Node igyekszem félretenni a könyvnek ezeket a néhol kicsit irritáló (too much, too much ego) részeit, és csak a témára koncentrálni, amiről nagyon is jó, hogy írt, és jót írt: a családon belül megtapasztalt homofóbiára.

Van-e egy meleg is, aki nem tapasztalt ilyet, semmilyen rokonától, semmilyen kontextusban? Akit tényleg egyenlőként kezelnek a családjában, párostul, aki lazán beszélhet a szülei, testvérei, családja körében életének minden aspektusáról, amiről mások is beszélnek (barátok, párkapcsolatok), vagy akár a homofóbiáról a társadalomban, a politikában? Talán van ilyen. Én mindenesetre elég sok meleget ismerek, de olyannal még nem találkoztam, akit teljesen és simán egyenlőnek tekint a családja. Olyanokkal viszont sokkal, akikkel életük egy szakaszában nem álltak szóba, akik nem mehetnek családi rendezvényekre (sőt, szimplán haza) a párjukkal, akiket nem tekintenek egyenlőnek, akik úgy tesznek, mintha minden rendben volna, de az őket érintő közéleti témák nem kerülhetnek szóba, akiket senki a családjukból nem hívott fel, hogy na, akkor most már van bejegyzett élettársi kapcsolat, örülünk mi is, vagy: ott voltatok a szétvert, megtámadott meneten, nem esett bajotok?

Szóval van egy elképesztően elterjedt probléma, amiről minden meleg tud, sőt, amit minden meleg a saját bőrén tapasztal, és gyakran meg is oszt másokkal (beszédtéma: téged elfogadnak a szüleid? igen, a párodat is meghívják? először kiatagadtak? nem fogadják el gyerekeiteket unokaként? elfogadják, de csak azért, mert nincs másik unoka?), de nem sok nyilvános tárgyalása van.

És akkor itt van ez a könyv, ami éppen ezt teszi.

A szerintem legfontosabb tételei:

BEVEZETŐ

Elterjedt hamis vádak, amelyeknek az a célja, hogy fenntartsák a melegek alárendeltségét:

- a homoszexualitás valamiképpen rossz, és alsóbbrendű a heteroszexualitáshoz képest;
- a melegeket távol kell tartani a gyerekektől;
- a melegek egy speciális érdekvédő csoportot alkotnak, míg a heteroszexuálisok objektívak és semlegetesek;
- a melegek érzései nem olyan fontosak, mint a heteroszexuálisoké (kulturális reperezentációk, illetve hiányuk);
- a melegeknek bizonyítaniuk kell, hogy méltók a heteroszexuálisok által adottnak vett privilégiumokra;
- a társadalmi változás és az egyenlő jogok megszerzése egyedül a melegek felelőssége.

„AZ ELNYOMOTTAK MINDIG A LEGROSSZABBAT HISZIK MAGUKRÓL”

A homofóbia eszköze: az elkerülés. A csend. Amikor a melegek nem beszélhetnek az életük jelentős részéről, a kapcsolatukról, az őket érintő témákról, mert ezt követeli meg tőlük a családjuk. És a család bánásmódjába senki nem fog beavatkozni: a meleg személy gyakran egyedül van, és senki nem néz oda, ahogyan általában senki nem néz oda arra, hogy mi történik a családban. Hiszen az „magánügy”. Csakhogy ez az ügy aztán éppen így működik az egész társadalomban is.

Schulman később felveti, hogy a családi homofóbia elemzésének hasznos modellje lehet az, ami a szexuális erőszakkal történt, illetve a családon belüli erőszakkal. Egyrészt hatásos kampányok zajlottak, hogy ezeket a témákat a nyilvánosság és a döntéshozók ne a privát szféra részeinek tekintsék, másrészt hogy ne az áldozatokat hibáztató attitűd érvényesüljön.

A család gyakran nem beszél a meleg családtag melegségéről. Körülírja. Szégyennek tekinti. Nem tematizálja, hogy homofób nézeteket valló pártot vagy politikust támogat. És az, hogy a heteroszexuálisok mindezen nem gondolkodnak, mert nem is kell elgondolkodniuk, az egyik privilégiumuk. A melegek elemzik, hogy hogyan működik a homofóbia illetve a heteroszexizmus. A heterók nem.

Aki pedig többször beszél a melegségéről, illetve felhozza témaként a kirekesztést, azt jobban büntetik. Azt tényleg büntetik, általában kizárják a családból. Azt mondják rá, hogy túlságosan militáns, aktivista, túl sokat abajgat mindenkit ezzel a témával. Ne szerepeljen, ne beszéljen róla. Így jobb lesz – nekik. (Ezt gyakran melegek is mondják.)

Holott a homofóbia az, ami patologikus. Ez tesz tönkre családi kapcsolatokat.

KULTURÁLIS KRÍZIS, NEM SZEMÉLYES PROBLÉMA

A társadalom: családok kollektív interakcióinak hálózata.

Erre a témára szakosodott csoportok, szervezetek, stratégiák (publikációk, beszélgetések, tévéműsorok) kellenének, mert a család annyira központi része mindenki életének, és ez a téma ugyanolyan fontos, mint mondjuk a munkahelyi diszkrimináció elleni küzdelem.

Önmagában homofób nézőpontban gyökerezik az a kérdésfeltevés, hogy mi a homoszexualitás eredete. Amíg fontosabb a homoszexualitás eredetét vizsgálni, mint a heteroszexualitásét, addig nincs egyenlőség. A homofóbia eredete az, amit vizsgálni érdemes – és a megoldások a megszüntetésére.

A HOMOFÓBIA ÉLVEZETE (HOMOPHOBIA AS A PLEASURE SYSTEM)

A heteroszexuális szupremácia rendszere láthatatlan és domináns, mindent áthat. Hajlamosak vagyunk mentegetni a szüleinket, rokonainkat. Vagy mindenkit. Ennek egyik jele, hogy sok meleg meggyőződése: ha többet tudnak rólunk, tágul a látókörük – azért viselkednek így, mert nincs elég informácójuk arról, hogy milyenek vagyunk. A dolog viszont ennél rendszerszerűbb, áthatóbb. A homofóbia nem változott olyan sokat, mint sokan hinni szeretnék. (Ez nem tudom, hogyan mérhető...) És a homofóbok nem félnek (vagyis nem jó kifejezés a fóbia), hanem élvezik a hatalmukat. A homofóbia nem fóbia, hanem élvezet, az élvezet rendszere.

Alapvetően bizonyos emberek / családtagok számára előnyös, hogy így ők a (felül)értékelt normalitás pozíciójába kerülnek. Ne szépítsük: ha a nők érdemeikhez méltó teret nyernek, azzal középszerű férfiak teret veszítenek. Így van ez ebben az esetben is. Ha van a családban meleg, akit leszólhatnak, akin kiakadhatnak, a családon belül a heteroszexuálisok ebből az egyetlen okból magasabb posztra kerülhetnek, mint egyébként kerülnének. Ez növeli a kényelem- és szeretet-érzésüket. A homofóbia bizonyos mértékben mindig tudatos is. Tudatos stratégia, döntések, választások sorozata. Az etikus viselkedés is mindig választási lehetőség.

A TERAPEUTÁK MEG NEM ÉRTÉSE

Akárhány terapeutához fordult is a családja homofóbiája miatt Schulman, gyakorlatilag mind azt mondta, hogy hagyja el a családját, hozza létre a saját meleg családját. Ez az elsődleges stratégia, amit minden melegnek ajánlanak. Csakhogy ettől a homofób család nem változik, és ők lesznek a nyertesek, a családból kitaszított pedig a vesztes.

Megdöbbentő egyébként, hogy hány családtagját sikerült Schulmannak rávennie, hogy menjenek el vele a terapeutáihoz. Igaz, ott annyi történt, hogy kiadták maugukból a kifogásaikat, a terapeuta nem nagyon mondott semmit, azután pedig már nem akartak járni... Az valóban fontos szempont, hogy Schulman szerint például az apja boldogabb lett volna, ha elfogadja őt (megbecsüli a lánya aktivizmusát, írásait, munkáját) – melyik szülő ne volna boldogabb, ha a gyerekére büszke lenne, és nem szégyellné? Kíváncsi lettem, hogy nálunk, itt Magyarországon hogyan megy ez. Vajon van terapeuta, aki együtt beszélget meleg gyerekekkel és a szüleikkel? És a melegséget mint problémát tárgyalja, vagy a gyerek értékességére irányítja a figyelmet?

AZT TESSZÜK A SZERETTEINKKEL, AMIT MÁSOK VELÜNK TETTEK

Schulman egyik fő tézise, hogy akiket megaláznak és megfosztanak a jogaiktól, azok maguk is könnyen internalizálják ezt az attitűdöt, és nincsenek tekintettel mások érzéseire és jogaira. Nagyon szomorú olyan esetekről olvasni, amikor gyermekeiket éveken át együtt nevelő anyapárok elválnak, és a biológiai szülő kizárja a gyerek(ek) életéből a nem biológiai szülőt: pusztán arra hivatkozik a bíróság előtt, hogy a másik jogilag soha nem volt szülő. Mivel a jog nem ismeri el őket családként, ő maga is azt mondja, hogy soha nem alkottak családot, csak azért, mert így neki kényelmesebb. Schulman interjút készített Kate Kendell-lel, egy amerikai jogvédővel, és arra jutottak, hogy ezekben az esetekben a barátok, a leszbikus közösség részéről az volna az etikus, ha nem támogatnák az ilyen viselkedést. Igaz, azután Schulman számonkérően megkérdezi, hogy akkor a szülők vagy más családtagok homofóbiája esetén is fel kellene lépniük a barátoknak, ugye, és erre Kendell nem nagyon tud mit mondani, viszont Schulmannak nem is kell... De a nem túl reális elképzelésektől függetlenül ( az emberek nem szokták megrohamozni mások szüleit, hogy ugyan már, változtassanak a nézeteiken...) az igaz, hogy több közlemény, kiadvány, beszélgetés szólhatna a családon belüli homofóbiáról és az internalizált homofóbiáról is.

Schulman elemzi azt az igen hatásos elnyomó taktikát is, hogy ha valaki szóba hozza a melegségét illetve a homofóbiát, azt erőszakosnak bélyegzik. Ez éppen így működött a rasszizmus vagy a nők szavazati joga kapcsán is: az egyenlőségért küzdők azok, akik „megtámadják a társadalom morális szövetét”, a családot...

Szóval ezek vannak. Rettenetesen sokan hiszik azt, hogy a melegek nem igazán emberek. Nem annyira azok. Nem annyira, hogy mondjuk házasodhassanak, gyereket nevelhessenek, egyszerűen egyenlők legyenek a heteroszexuálisokkal.

Ettől függetlenül Schulman nem szereti a házasságot (sok kiüresedett kapcsolatot lát – de hát ez általánosítás, mindenki sokat lát, meg vannak jól működők is); többször utal rá, hogy a melegek megfelelési kényszerből, normálisságuk bizonyítására vállalnak gyereket (ez a legrosszabb homofób érveléseknek is gyakran része). Szóval egocentrikussága és általánosításai miatt vannak ilyen vakfoltjai, de hát ezzel kezdtem. És inkább azt értékelem, ami jó benne.

*****

A végén, amikor a művei fogadtatásáról ír, kicsit fárasztó, de vannak jó meglátásai. Hogy bár szerinte az ő stílusa Paul Austeréhez vagy Philip Rothéhoz áll közel, mégis kizárólag más leszbikusokkal hasonlítják össze. És hogy míg a britek egyszerűen íróként foglalkoznak történetesen leszbikus írókkal (Wintersonnal, Sarah Waters-szel), erre az amerikaiak képtelenek.

*****

A könyv utolsó mondatai szépek:
* Spirituális szempontból jobb volna megmondani az igazat a homofóbia fenntartóinak.
* Spirituális szempontból jobb volna nekik is – esélyt kapnának, hogy jobb legyen az életük.

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk.

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.