Megfosztva, avagy feminista félelem?

Megjelent az eheti ÉS-ben Joó Mária és Huszár Ágnes válaszával együtt - Fuchs Anna cikkére reagáltunk.

Az én válaszom:

" „A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától” – idézi Fuchs Anna Ayn Randot. Nagyon is egyetértek. Cikkében Fuchs Annának viszont sajnos nem sikerült elkerülnie a szerinte posztmodern feministákra jellemző személyeskedést, akik a nekik nem tetsző véleményeket bizonyos nézőpontnak tulajdonítják (a fehér férfinak). Fuchs Anna csak ennyit ír: „Mulvey hisztérikus programja”, és szerinte ebben a megfogalmazásban semmilyen nézőpont-tulajdonítás nincsen, kritikája szigorúan szövegeken alapul. De hagyjuk a személyeskedést, csak még egyet: valószínűleg félek a szavaktól, mikor azt merem állítani, hogy a „hisztérikus” jelző Fuchs gondolkodásmódját tükrözi.
Fuchs szerint a kifejezés szabadságához tartozik, hogy a nők szexuális tárgyként szerepelhessenek a reklámokon, és így ésszerűtlen betiltani az ilyen reklámokat, mert azok az egyén „klasszikus” szabadságjogán alapulnak. Ám Fuchs arról nem ejt szót, hogy ki ez az egyén (szerinte lényegtelen, hogy általában ki szokott ábrázolni kit) – lényegében nem a nő, hanem a reklámipart (is) irányító férfi. De hát Fuchsnak bizonyára természetes, hogy a férfiakat nőkkel kell megvásárolni: magukra vessenek a nők, amiért nem reklámoznak férfiakat szexuális tárgyként, hogy megvásárolhassák a nőket. Ugyanis bizonyára ez lenne a méltó reakció Fuchs szerint. Cikkében Fuchs azt állítja többek között, hogy a posztmodern feministáknak nyelvvel is való foglalkozása ezen feministák félelmét jelenti a szabadságtól, és hogy küzdelmük a férfiuralom ellen sem áll másból, ellentétben más feministákkal, mint a szavakkal való hadakozásból. Nem szeretném, mert nem tudom magamat körülhatárolni, hogy milyen feminista vagyok. Nekem elég annyi, hogy a nők jogaiért küzdök, és azért, hogy ne legyen patriarchátus. Nagyon sértőnek találom Fuchs szembeállítását, mely szerint a nők „igazi” elnyomása egy általa idézett szomáliai eset, míg Nyugaton a nőknek egyáltalán nem valósul meg semmilyen elnyomása. Valójában Fuchs, különbséget téve kultúrák között, egyes elnyomásokat lényegtelennek nyilvánít, másokat meg nem. Sajnos nyilvánvaló, hogy vannak olyan országok, ahol a nőknek, a nőnek sokkal több mindent szabad, és vannak olyanok, ahol a mai napig semmit. Ez utóbbi ellen nem küzdeni, nem összefogni, nem tudomást venni róla a nőknek és férfiaknak szörnyű lenne. Nagyon nem lényegtelen kérdés, hogy a nők közösségének, a nőknek egyes országokban mit szabad és mit nem. Az idézett szomáliai példa is „ezen múlik”: benne mihez volt joga (semmihez) a kislánynak, őt hogyan kezelték a valószínűleg férfi bírák. Fuchs szerint bűn közösségi jogokat követelni a nők számára. Szerintem pedig, ha egy jogot közösségi alapon tagadnak meg egy egyéntől (csak azért nincs ehhez vagy ehhez jogod, mert nő vagy, azaz a nők közösségéhez tartozol), akkor ezt a jogot közösségi alapon kell felállítani. Egy kisebbség esetében nincs értelme különválasztani a személyt a közösségtől, személyes jogokat a közösségi jogoktól. Ha nekem, mint személynek, aki nő vagyok, kevesebbet szabad, csak azért mert nő vagyok, akkor azon a helyen a nők közösségének is kevesebbet szabad, csak azért, mert ők nők. A Rand-idézetet alkalmazva a férfi többségnek nincs joga ahhoz (sem), hogy megfossza nők kisebbségét attól, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy őket szexuális tárgyként ábrázolják, olyanként, mint akik a férfiak igényét elégítik ki. Márpedig ha akár a mindennapi élet, akár az azt/annak mentalitását valamiféleképpen tükröző, arra rájátszó reklámok a nőknek ilyen szerep-redukciót kínálnak, akkor a férfiak ezekben megfosztják a nőket a kifejezés szabadságától, és egyféle szerepet kínálnak fel nekik. Nagyon jó konkrét példa erre a „Play” márkanevű óvszer, amin még csak nem is egy pár, hanem egyetlenegy nő reklámozza az óvszert. (Férfiakkal miért nem reklámozzák az óvszert?) Elég könnyű a termék neve és a szexisnek ábrázolt nő közt összefüggést találni. De Fuchs szerint mindez az egyén, történetesen a férfi kifejezésjogához tartozik, természetes, hogy így van, és így is kell maradnia. Szerintem sem a reklám, sem a való élet nem lényegtelen, és egymástól nem elválasztható kérdés: a reklám a való életet tükrözi. És bizony, sehol, semelyik országban sem állítható, hogy a nők ne lennének elnyomva ilyen vagy olyan mértékben. Magyarországon is az a természetes, a nagy átlagra jellemző, hogy a nő főz a család minden tagjára. A nő marad otthon a gyerekekkel, mert a nő kap kevesebb fizetést, és mert ez a természetes női szerep, az alapértelmezés, a „default” mind a férfiaknál, mind a nőknél. (Csak egy hivatkozás a sok közül: http://nol.hu/belfold/lap-20090317-20090317-19) Az pedig, hogy a férfi hősök is szépek, még nem elég ahhoz, hogy ne tudjuk, a mai napig a filmekben (is) elég általános, hogy a gyerekekkel a nő marad otthon, a nő várja a férfit meleg étellel, és ha fordítva lenne, akkor az nem lenne szokványos, talán még mindig viccesnek is hatna (lásd pl. A három férfi és egy bébi esetét - rendezte Leonard Nimoy, 1987 -, ahol a helyzetkomikum éppen azon alapul, hogy a három férfi egyedül marad a kisbabával). A teljes jogegyenlőség, a választás joga ahhoz, hogy nekem, mint nőnek, milyen és melyik szerep a jó, még mindenhol messze van, és minden országban küzdeni kell az ellen, hogy ezt férfiak határozzák meg. "

Talán hasonló vita lesz ismét kibontakozóban az ÉS hasábjain, mint annak idején a magyartanításról? Én úgy látom, hogy az előző ÉS-beli "nős", női szerzős vitához képest nem sok minden változott, sem az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok, sem a szerzők többségének hozzáállásában. Az antifeminizmus megmaradt, a feminizmus mint ellenség, ami fenyegető, és ami ellen küzdeni kell, szintén. És természetesen a felsorolt foglalkozásnevek alatt nőket is és férfiakat is értek vegyesen.

Tudomány/2

Már megint az az ösztrogén...

Megfejtették a nők vásárlási lázának az okát

2009.03.31 08:30

A nők a hormonok miatt költenek annyit egy-egy vásárláskor - állítják brit kutatók.

Tíz nappal menstruációs ciklusok kezdete előtt a nők hajlamosak a túlzott költekezésre - állítják a Hertfordshire-i Egyetem kutatói, akik a vizsgálatukban 443 hölgyet faggattak a vásárlási szokásaikról.

A pszichológusok azzal magyarázták a jelenséget, hogy közvetlenül a menstruáció előtt álló nők a költekezéssel próbálják kezelni azokat a negatív érzelmeket, amelyek a hormonális változások miatt jelentkeznek.

"Ez a viselkedés a heves érzelmekre adott reakció. A nők a menstruáció előtt stresszesnek és levertnek érezhetik magukat, ezért hajlamosak arra, hogy vásárolgatással vidítsák fel magukat" - mondta Karen Pine, a kutatás vezetője.

http://www.inforadio.hu/hir/eletmod/hir-267370

***

Jó hír: ezek a brit tudósok hovatovább hetente állapítanak meg valami újat a női hormonok kedvező hatásairól. Érdemes felfigyelnünk buzgó igyekezetükre, gyanítom, a Nagy Gazdasági Világválság univerzális megoldásának csírájával állunk szemben.

Vigyázó szemetek a brit tudományra vessétek!

Ja, és szerezzetek be egy kis szintetikus női hormont. Vásárlóközpontok, plázák, piacok előtt injekcióstűkkel felszerelkezve, álnokmód beszédbe elegyedünk férfiakkal, nőkkel, stresszes, frusztrált állampolgárok előnyben, válságok idején van épp elég, s észrevétlen kis ösztrogént fecskendezünk a bőrük alá (remélem, oda kell).

Utána már csak az eladási statisztikákat figyeljük.

(A közgazdasági Nobel-díjon pedig majd megosztozunk a brit hormonológusokkal. Jó?)

Igazi vagy?

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk. A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek tudjuk látni…)

A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem és szeretem. Mégis kétségekkel – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek, előszavában olvashatjuk – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont (ti. heteroszexuális férfi lett megint az alapeset) különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, a vonatkozó részben a nő – férfi (és amit általában ugyanígy adottnak veszünk, hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált, fenntartott dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyeneket: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)

Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek beszéltebb témák mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nemcsak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulósabb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni”-vel. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokratikus, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott van a holisztikus, nőközpontú látásmódja a szülésnek, amely a szülést nem medikalizált kontextusba helyezi, arról nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél.

Szendi Gábor jelen könyvben az, aki a leegyszerűsítőbb elképzeléseket adja írásában. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán (The masculine self! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? (A grafikont nézve ez is kikövetkeztethető…) De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defeminizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, ill „a szexuális transzszexuális” (sic!), utóbbinak definicíója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról vagy transzszexuális nőről van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek., agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú: védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. A társadalmi nem fogalma: az a ma már tudományban evidens dolog, hogy ti. olyanná leszünk, amilyenné tesznek minket, Szendi tudományos igényű írásában teljességgel eltűnik, pedig a vizsgált témában egyáltalán nem lehetne elhanyagolható.

A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások, és amellett, hogy a határokról sokszor (a legtöbbször) úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, mint aki úgy Másik, hogy velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.

Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „”klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ebből következik, hogy ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. De fontos, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.

Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy függőleges közvetítésnél a modell az az ember, akinek a vágyát imitálod. Csak a vágyát utánzod, nem őt – ahogy pl. Julien Sorel tette ezt Napóleonnal. Érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha ez a modell a közvetlen világodba kerül, pl. éppen a legjobb barátod. Akkor az történik, állítja Girard nyomán Bec, hogy megjelenik a rivalizálás. Másképpen: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is, és az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. A kollektív gyilkosság csak úgy működik, ha az áldozatot bűnösnek kiáltják ki, erre a mechanizmusra a Biblia is rámutat: ha tudod, hogy az áldozat vétlen, akkor nem működik. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Olyan szinten vagyunk, ahol az utolsó bűnbak maga a kereszténység, és ez az utolsó korlát is, ami visszatart az erőszak teljes szabadon eresztésétől. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. Mikor az utánzás a riválisra irányul, az gyilkossághoz vezethet, mikor önmagad ellen fordítod, az pszichózis vagy skizofrénia, írja Bec. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak, a legnagyobb erőszak, az atombomba, emberek kezében van. Nem tudjuk, mi fog történni, új helyzet előtt állunk. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel csak az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A nem elérő, nem nyerő tudatról van szó, mikor a nem vágyakozásra vágyunk. Ez az, amit nehéz, de mindenképp érdemes elérni…

A harmadik fejezet címe: „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár azt írja, hogy négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással.. Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.

Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát, és az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.

Lelkes Zoltán jobbára a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét: diplomás nők is átlag 27,4%-al kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor ugyanis az egyén is képes boldog lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratágiákat ad meg.

Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna előszavát olvashatjuk a kreatív írás, az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna írásait olvashatjuk a kötet végén.

Ami pedig engem illet: kétségeim és a fenntartásaim változatlanok.