"Ez nem az ő ügyük"

A Népszabadságban beszámoló jelent meg arról, hogy egy éjszakai buszon két fiatal skinhead megtámadott egy fekete férfit és a védelmére kelő másik színes bőrű fiatalembert. A beszámoló egy lány elbeszélése alapján íródott. A lány társaival együtt megpróbálta meggyőzni a többi utast, hogy tegyenek valamit, és végül leszálltak a buszról a verés áldozataival. Az egész esemény mélységesen felháborító. A cikk kapcsán felmerült bennem pár kérdés.

A fiú úgy döntött, hogy nem "provokálja" őket tovább, előre ment közvetlenül a sofőr közelébe.

A "provokálás" kifejezés idézőjelben van ugyan, de szerintem még így is problematikus. Megerősíti, hogy az erőszakot valamiféle provokáció váltja ki, még ha csak idézőjeles is. A fiú, ha ép az önértékelése, és miért ne volna az, nem azt gondolhatta, hogy ő a támadóit provokálja. (Mondjuk a bántalmazott nőknek annyiszor mondják ezt, hogy lassan sokuk el is hiszi, hogy az ő viselkedése váltja ki az erőszakot.) Azért ment előre, a sofőr közelébe, mert segítséget várt, mert félt, és segítséget kellett volna kapnia.

Az egyik lány - ő osztotta meg lapunkkal a történetet - odament két békésen üldögélő fiúhoz, hogy ne hagyják, hogy agyonverjenek valakit előttük. Azt a választ kapta, hogy "ilyenekbe jobb nem beavatkozni". (...) A szemtanú szerint a buszon tehetetlen csend volt, csak az ütések puffanása hallatszott. Végül a sofőr kinyitotta az ajtókat és a lányok leszálltak az áldozatokkal. A kopaszok megunhatták a dolgot, mert nem mentek utánuk, csak az elhaladó buszból ordítottak még ki.

Tehetetlen csend. Most az jutott az eszembe, hogy egyszer-kétszer én is voltam már szemtanúja utcán annak, hogy egy bántalmazónak tűnő férfi ordítozott egy nővel, aki meg bántalmazottnak tűnt, és nem tudtam olyankor semmit sem tenni. De ilyet, konkrétan valakinek a verését nem láttam. Azt hiszem, nem tudnék néma maradni. Nehéz az ilyesmit elképzelni -- hogy én mit tennék, ha...

Kérdés: a sofőrnek nem lett volna az a dolga, hogy megálljon és leszállítsa a bántalmazókat? Illetve rendőrt hívjon? Azt remélném, hogy ilyen esetben ez a kötelessége...

Node ezután megszólal a megkérdezett kriminálpszichológus.

A szkinheadektől idegenkedik az emberek többsége, de sajnos a feketéktől is - állítja Bilkei Pál kriminálpszichológus. Szerinte ezért nem avatkozott közbe más: az utasok úgy érezték, hogy ez nem az ő ügyük, intézzék el egymás között. - Ha a lányokat bántották volna, biztos többen sietnek a segítségükre - tette hozzá. Azt mondja, hogy ha a sértett gyerek, vagy valamilyen okból jóval gyengébb, mint a támadója, szintén nagyobb esély van arra, hogy valaki segít. De ha felnőttek verekszenek, még ha az egyik agresszíven támad, a másik pedig csak védekezik is, kisebb a valószínűsége, hogy valaki közbelép.

No. Szóval az emberek többsége idegenkedik ettől is, attól is. Az emberek többsége, ez az alaktalan massza, a normalitás letéteményesének gondolja magát. És idegenkedik. Ne legyenek túl hangosak a verők, ne kelljen őket észrevenni, de ők legalább nem feketék, mert ne legyenek az emberek feketék se. Ez az "ez nem az ő ügyük, intézzék el egymás között" persze pontosan az az "érvelés" (inkább lerázás), ami a családon belüli erőszak, a nőbántalmazás esetében is megjelenik. Megjegyzem: egyrészt nem igaz, hogy ha "lányokat" bántanak, akkor többen a segítségükre kelnek. Hallottam olyan történetet, ami azt igazolja, hogy nem így van. Másrészt: ha nőket bántanak közönség előtt, akkor mindenki azt hiszi, hogy a dolog családon (kapcsolaton) belül történik, és ezért nem kell beleavatkozni. Nem véletlenül mondta egy ismerősöm, hogy alaptananyag bántalmazás esetén, mármint ha valakit pl. szexuálisan zaklatnak nyilvános térben, hogy magázva beszéljen az illetőhöz, mert akkor többen odafigyelnek rá. Ha tegezi, szidhatja, elutasíthatja akárhogy, senki nem néz oda.

Megjegyzés: amikor valaki ver valakit, aki védekezik, az nem verekedés, hanem verés.

Ennek ellenére állítom, hogy a busz utasai nem voltak rasszisták, nem értettek egyet a támadókkal - hangsúlyozza a pszichológus.

Ja, jó. Az emberek idegenkednek a feketéktől, de nem rasszisták. Jó tudni, ugye?

Szerinte mindössze arról van szó, hogy éjszaka, bezárva egy buszba, nagyon nehéz felállni és közbelépni.

Miért, vajon mikor könnyű? És megint csak: a busz nem repülőgép, meg tud állni, lehet hozzá rendőröket is hívni.

Ha valaki nem azonosul érzelmileg az áldozattal, ahogy a félvér fiú tette, egyedül nem fog segíteni. - De ha ketten döntenek úgy, hogy közbelépnek, akkor szinte biztos, hogy az egész busz a támadók ellen fordult volna - állítja Bilkei Pál. Tapasztalatai szerint nem lett közönyösebb a társadalom az agresszióval szemben: néhány évvel, évtizeddel korábban sem avatkoztak volna többen közbe. - Ez még csak nem is magyar sajátosság, ez általános emberi tulajdonság - tette hozzá.

Hm. Én azt mondanám, hogy nem lett kevésbé rasszista és közönyös a társadalom. Viszont tényleg így volna mindenhol? Nem hiszem.

Kaliforniai nem a melegházasságra

Magyarországon is több lap beszámolt róla, hogy Kalifornia államban az elnökválasztással egy időben tartott népszavazás nemet mondott a melegházasságra, holott azt korábban lehetővé tették az állam politikusai és legfelsőbb bírósága. A Glóbusz.net szerint ennek az az oka, hogy a korábbinál több latin-amerikai szavazó vett részt a választásokon, hogy Obamára szavazzon, ebben a kérdésben viszont konzervatívok voltak. (Ezt a lap a New York Times egyik cikkére alapozva írja.) Számos szerző viszont felhívja rá a figyelmet, hogy lehet a latin- vagy afrikai-amerikai szavazókat hibáztatni, csakhogy ez leginkább az értékelők rasszizmusát tükrözi. A szavazás másnapján felháborodott fehér melegek támadtak fekete melegekre, akik ráadásul Obama-párti kitűzőket viseltek, tehát elég nyilvánvaló volt, hogy nem őket kellene hibáztatni. (De hát az ilyen hibáztatósdinak éppen az a lényege, hogy mindenkire, egy csoport/-nak vélt valami/ minden tagjára vonatkozik.) Ahogyan Pam Spaulding írja, a szavazók töredéke volt csak fekete; és az is jó kérdés, hogy az LMBT mozgalom eleget tett-e azért, hogy meggyőzze a nem fehér és középosztálybeli szavazókat (akikkel általában foglalkozik, és akikből nagyrészt összeáll). Egyébként a csekély, 2%-os többséget könnyen okozhatta az is, hogy a 8. sz. beadvány a melegházasság betiltása mellett érvelt, tehát az ellenzőknek kellett igennel szavazniuk, az egyenlőségpártiaknak viszont nemmel. Nem tudható, hogy ez hány embert tévesztett meg, hányan szavaztak igennel abban a hitben, hogy ezzel támogatják az egyenlőséget. 2% eltérés esetén ez is lényeges kérdés.

Érdekes, hogy Kaliforniában a döntéshozók minden szintjét megjárta ez a kérdés: a választott politikusokét, az állam legfelsőbb bíróságáét, a "népét". Magyarországon még a politikusok sem támogatják az azonos nemű párok egyenlőségét (a túlnyomó többségük nem). És egy népszavazás eredménye pláne nem 52-48% volna. Talán ezért is fordítanak az LMBT szervezetek viszonylag kevés energiát arra, hogy a "népet" győzködjék -- úgy tűnik, inkább a politikusok meggyőzése a céljuk. Igaz, megfelelő fórumok híján igen nehéz a győzködés. Viszont tény, hogy több lap elutasítja az LMBT témákkal, jogi kérdésekkel foglalkozó cikkek közlését. Sőt, nemrég egy fizetett hirdetés megjelentetését tagadta meg egy női lap. A hirdetés olyan leszbikus nőket keresett volna, akik túl vannak az ötvenen, és beszélnének arról, hogy milyen volt az életük 20-30 évvel ezelőtt, vagyis részt vennének egy "herstory" film készítésében. Így nehéz is részt venni a társadalmi térben és diszkurzusokban.

Egészségügy & nők & romák & szegények

Az Origón jelent meg Janecskó Kata cikke, amely különféle megkülönböztetésekről szól az egészségügyben. Szerintem a nők és a szívpanaszok téma (amelyről korábban, előzményblogunkban írtunk már, egy kanadai kutatás kapcsán), vagyis az, hogy az orvosok indokolatlanul különbséget tesznek női és férfi pácienseik között, ha szívpanaszuk van, nagyon más, mint a rasszizmus és / vagy a szegénység, és ezek mind külön cikkeket is megérdemelnének, abban a tekintetben nyilvánvalóan együvé tartoznak, hogy az egészségügyben megjelenő attitűdökről, előítéletekről szólnak.

A szegénységről

Mostanában két elgondolkodtató írást is olvastam a nyomorról és a kirekesztettségről. "Egyelőre nem látom, hogy valódi, érdemi, koncepciózus döntések születnének" -- így fejeződik be Trychydts írása, és így Ladányi Jánosé (a Zóna című filmről): "Ne áltassuk tehát magunkat: a "zóna" már Magyarországon is jelen van! Ott van a szélsőségesen szegregált magyar településrendszerben, az európai viszonyok között példátlan mértékben szegregált magyar iskolarendszerben, a foglalkoztatás rendkívül alacsony színvonalában, a renitenskedők megfékezése érdekében a "gárda" segítségét kérő polgármesterekben, a törvényekkel tudatosan szembenálló segélyezési gyakorlatot kialakító önkormányzatokban, a gyermekes családok házába Molotov-koktélt hajító "ismeretlen tettesekben", a hol brutális, hol tehetetlen rendőrségben, az elbizonytalanított, megfenyegetett igazságszolgáltatásban, a különböző paramilitáris alakulatokban, az árnyék-titkosszolgálatokban, az újra beidegződő öncenzúrában -- és abban, hogy mindez, és még sok más is lassan teljesen megszokottá válik számunkra." És tényleg.

IA olvasnivalók

Magyarországon is terjed az altatós nemi erőszak. „Budapesten minden hétvégén látnak el olyan betegeket, akiknek az italába csempésztek a Gina fantázianéven is ismert, GHB-tartalmú kábítószerből - mondta az InfoRádiónak Zacher Gábor, a Péterfy Sándor Utcai Kórház toxikológusa. (…)"Szinte nem telik el nálunk úgy hétvége, hogy ne jelentkeznének páciensek, akikkel szemben szexuális visszaélést követtek el a drog segítségével" - fogalmazott a főorvos.”

Hm. A szexuális visszaélés (így nevezi a cikk végig) elég enyhe megfogalmazás, nekem legalábbis eufémizmusnak tűnik. Amiről szó van, az szexuális erőszak. Annak is egy különösen súlyos formája, ami ellen az áldozatnak esélye sincs védekezni. És szerintem a “randidrog” megnevezéssel is baj van: egészen kedves a konnotációja, az a baj vele. Csakhogy itt nem egy kellemes “randiról” van szó, és nem egy kis szabadon választott drogozásról.

Plusz kérdés: ha ez ennyire gyakori, ha minden hétvégén jelentkeznek ezzel nők egy budapesti kórházban, akkor hol vannak a tájékoztató / figyelmeztető anyagok, televíziós szpotok, effélék?

***

Ónody-Molnár Dóra cikke a segélyekről

***

Bumberák Maja: Nőmagyar (esszé-írás az Irodalmi Centrifuga honlapján)

***

Angol nyelven:

A Feministingen nemrég megjelent egy bejegyzés arról, hogy milyen elképesztő ideáik vannak egyes bébiruhagyártóknak: megjelentek például az amerikai üzletekben magassarkú lány bébicipők. Azután ajánlanak egy írást a bébiruhákról, amit érdemes elolvasni. Ez a vége:
„A fiúk és lányok számára tervezett babaruhák részben azért ennyire különbözőek, mert a babákon gyakran nem látszik a nemük. Ha csak pelenkában vannak, nehéz megmondani, hogy egy baba lány vagy fiú. Ám a nemek szerint felosztott társadalom egyáltalán nem díjazza az androgünitást, s éppen ezért olyan nagy a ruhák szerepe. A ruhák üzennek – burkoltan és nyíltan. A fiúruhák azt mondják, hogy legyél aktív, bátor, élvezd a lakáson kívüli tereket, és legyen fizetett munkád. A lányruhák viszont mintha nem ezt üzennék.” Hát tényleg.

***

Könyvismertető Jeannette Howard Foster életrajzáról. Ő írta a Sex Variant Women in Literature c. könyvet (1956), amelyben feltérképezi a leszbikus utalásokat és szereplőket mindenféle műben, mindenféle korban – ez volt az első tudományos munka, amely a leszbikusságot komoly témaként kezelte.

***

Amanda Marcotte írása egy könyvről, amely azt elemzi, hogy a kultúra (nyilván az amerikai kultúráról van szó, de ez meghatározó errefelé is) hogyan nyomasztja a fiatal férfiakat / fiúkat, hogy legyenek „férfiasak”, és ez mit jelent, és milyen eredményei vannak.

***

Rebecca Traister cikke arról, hogy mindenki sajnálja a felkészületlen, alelnökségre totálisan alkalmatlan Sarah Palint, és ez miért és hogyan van így. No meg arról, hogy mennyire antifeminista lépés volt alelnökjelöltnek választani, és hogyan rombolja ez szét mindazt, amit ez az év amúgy hozott volna a nőknek a(z amerikai elnökválasztás kapcsán a) politikában.

Ez Magyarország

Egy barátom pár hete kapott egy kör-emailt egy volt munkatársától, aki rajta hagyta a levelezőlistáján. Az állt benne, "Ez Magyarország" címszó alatt, hogy a "magyarok" itten keményen dolgoznak és betartják a törvényeket (bizony, hja, hja), míg a cigányok bezzeg nem teszik egyiket sem, de rájuk nem is vonatkoznak a törvények, bla, bla, bla. Rasszista duma.

Hm. Tegnap olvastam egy cikket arról, hogy két roma fiatalembert rablás miatt börtönbüntetésre ítéltek. Az (elvileg) elrabolt összeg 114ezer Ft volt, az ítélet meg első fokon 4 év börtön, és ebből az elítéltek le is ültek már mintegy másfél évet. Ez így sima ügy lenne, csakhogy a másodfokon eljáró bíróság ítéletéből az derül ki, hogy az ítélet nemhogy gyenge lábakon áll, de egyenesen nincs is neki lába. A két elítélt fiatalember alibije stabil volt (többen tanúsították, merre jártak és mit csináltak az adott időben), a kirabolt pár vallomásai számos helyen egymásnak és önmaguknak is ellentmondtak, a "felismerés" pedig fényképek alapján zajlott. És ennek alapján kirótták rájuk a 4 évet. És ültek is másfelet, mielőtt most felmentették volna őket.

Egy sokat idézett tétel szerint a bíróságok működési elve és gyakorlata (helyesen) arról szól, hogy ha valaki ellen nincs elegendő, az elmarasztaló ítéletet megalapozó bizonyíték, akkor az illetőt nem szabad elítélni. Még akkor sem, ha a bíró amúgy azt gondolja, hogy a vádlott valóban elkövette, amivel vádolják. Azt mondja ugyanis ez az alapelv, hogy inkább fusson valaki, aki bűnös ugyan, de nincs ellene bizonyíték, mint hogy ártatlanok kerüljenek börtönbe -- mert az káros az egész társadalomra nézve.

Ahogy a rasszizmus is. Körlevélterjesztők, ez Magyarország.

Két másik cikk az ügyről:
1
2

***

Most azon felül, hogy mennyire rasszista ez a fenti ítélet, hogy a rendőrség, az ügyészség és a bíróság miért ítél el kéz a kézben összefogódzkodva két roma fiatalembert rablásért évekre bizonyítékok nélkül, még valami az eszembe jutott arról, hogy mikor is szokták a fenti alapelvet nagyon-nagyon hangsúlyozni a hatóságok: nemi erőszak esetén. Már többször ideidéztem az Amnesty International tavaly megjelent jelentését, de ezt kell tennem most is. Rendőrökkel készített interjúk és periratok tanulmányozása alapján az AI arra jutott, hogy ha egy nő ez-Magyarországon feljelentést tesz, hogy őt megerőszakolták, akkor nagyon gyakran hiába a sok-sok bizonyíték (az orvosi látleletek -- nőgyógyászati vizsgálat, esetleg külső sérülések -- mégiscsak hitelesebbnek tűnnek, mint egy rablás utáni bejelentés valami eltűnt pénzösszegről), a rendőrök, ügyészek és bírák kéz a kézben mondják azt, hogy ez mind nem elég, nem biztos, hogy erőszak volt, nem biztos, hogy az elkövető követte el, és nem biztos, hogy megbüntetendő, de ha az, akkor is annyi a "mentő körülmény" (mondjuk a bűntett óra eltelt sok idő, amit a hatóságok lassúsága okozott), hogy a büntetés kevesebb lesz, mint két év, sőt, akár kevesebb, mint egy év, az is felfüggesztve.

114ezer Ft elrablása viszont 4 év letöltendő börtönbüntetést jelent. Még akkor is, ha nagyon nincs rá bizonyíték.

Hát ennyit még Magyarországról.

A szociobiológia meg az ő fogának fehérje

Amikor Csányi Vilmos nő-férfi ügyekben megszólal, általában hajmeresztő állításokat tesz. De hát Cs. V. tudós, éa az írásai természettudományosnak tűnő érveléssel bizonyítják be, hogy miért van minden jól úgy, ahogy van. Vadászó férfiak, akik szórni akarják a génjeiket, otthon ülő nők, akik ovuláció idején már messziről megérzik annak a hímnek a szagát, akiből majd jó családfenntartó lesz, stb. Naná. De nem baj, miért ne írna Csányi Vilmos azt, amit akar? Monduk az kár, hogy a szociobiológia kritikusai nem publikálhatnak rendszeresen nagy példányszámú lapokban, és a TV-be is ritkán hívják őket, tehát a "nép" más elméletekhez nem fér hozzá könnyedén, de erről sem Cs V tehet.

Írt azonban a professzor úr mostanában olyan szöveget is, amiben a monoki önkormányzat "aki nem dolgozik ne is egyék" alapelven nyugvó ötletét hozsannázza .

Figyelemre méltó, ahogyan idealizálja a "kis közösségeket", azoknak árnyoldalairól említést sem téve. Mert hiszen elég sok történetet ismerünk, amikből olybá tűnik, hogy talán nem minden rászorulónak segítettek, akadtak éhenhalt öregek, elásott újszülöttek, stb, stb. Azaz a fantasztikus kisközösség leginkább az ép testű, többségi etnikumhoz/rasszhoz tartozó férfiaknak volt fantasztikus. Persze mondhatjuk, hogy ha írásos emlékünk van egy társadalomról, akkor az már nem is lehetett az ős-eredeti ideális közösség, ez esetben viszont honnan tudja Cs V és a szociobiológia más képviselői, hogy milyen volt az élet a 300 főnél kisebb közösségekben? (Más főemlősök és ún 'természeti népek' megfigyeléséből következtetnek, nesze neked egzakt természettudomány, de ez most mellékszál.)

De még idegesítőbb, a saját, nem annyira tudományos álláspontom szerint, hogy Cs. V. elfeledni tűnik az egészen közeli múltat is. A mostanihoz képest alig-alig globalizált kora 20. századi Magyarországon például meglehetősen sok szegény ember élt - Csányi és a monoki önkormányzat vajon őket is ingyenélőknek tartaná? Nem akart dolgozni a hárommillió koldus? Igaz, akkor még segély is jóval kevesebb volt, de akkor meg mért nem dolgozott a sok lusta dög? OK, én az államszocializmus idején jártam iskolába, ergo "kommunista" ideológiától volt terhelt minden, amit ott hallottam és olvastam, de elég József Attila élettörténetére gondolnom, és máris gyanakodva olvasom a professzor úrtól, hogy a 'segély nem jár', a gyerekek 'munkára szocializálódása' elengedhetetlen, stb.

Szomorú ez, na.

Cs V írásától független utolsó bekezdés:
Természetesen kényszeríthetünk mindenkit arra, hogy a létfenntartáshoz épp csak (nem) elegendő segélyért mások kutyáinak szarát szedje (felénk ez dívik közmunkaként, falun nyilván mást kell szedni), de ettől még nem lesz se több munkahely, se több foglalkoztatott. Legfeljebb a minimálbérért dolgozó, a fizetetlen túlórát elviselni kénytelen, de munkahellyel rendelkező és azt teljes joggal féltő emberek megnyugszanak, hogy van, akinek náluk is rosszabb.

Mai érdekes olvasnivaló

Ma Magyarországon van antiszemitizmus, de ez nem a mindenféle (gazdasági, politikai, identitásbeli) bajaink “mellékhatása”. Épp fordítva. E mindenféle bajaink az antiszemitizmus mellékhatásai.

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.