Gender

Az elmúlt hetekben döbbenetes cikkek jelentek meg főleg a Magyar Nemzetben a kormány nemzetvesztő kísérletéről, arról, hogy el akarják törölni a nemeket, a gyerekek és a szülők nemét egyszerre, stb. Értetlen, és nyilván szándékosan értetlen irományok. (Ha nem szándékos az értetlenség, akkor talán még rosszabb...) Az alapjuk egy kormányrendelet, amely mindössze annyit tartalmaz, hogy jó lenne, ha az óvodákban nem ragaszkodnának a sztereotipikus nemi szerepek sulykolásához. A reakció: genderpara, homofóbia, mindkettő a köbön.

Juhász Borbála kommentárja és magyarázata itt olvasható.

A legjobb az, ahogyan a nemek és mai/korábbi nemi szerepek féltői egyszerre tudnak a biológiai determinizmus és a társadalmi konstrukciós elméletek elkötelezett hívei lenni. De még milyen vehemensen! Egyszerre mondják azt, hogy a férfi és női szerepek, a férfiak és nők léte / tulajdonságai / viselkedése a biológiából következik, úgy természetes, ahogy van, illetve azt, hogy ha valaki azt gondolja, hogy egy fiú is babázhat vagy hogy az autóvezetés (és bármilyen vezetés) nem fiú(s)dolog, akkor az tönkreteheti az egész jól kidolgozott rendszert, és a gyerekek efféle hatások eredményeként mindjárt, de legalábbis nagyon könnyen elveszítik a nemüket. A természetesen adottat. Szép kis ellentmondás, de nyilván feldolgozzák.

Az egyenlőség terjed

Március elejétől azonos nemű párok is házasodhatnak Washington DC-ben. Komolyan, az egyenlőség terjed, és ezt jó látni.

A Mombian blog röviden bemutat három párt, akik nemsokára összeházasodhatnak, és gyerekeik is vannak.

Még több híradás itt.

Gyerekek jogai

A Népszabadságban jelent meg Bíró Endre írása a gyermekek jogairól, A legvédtelenebbek joga címmel. Sokféle problématerületet érint, sorol fel: a fogyatékkal élő gyermekek jogait, a gyermekvédelemben tapasztalható problémákat, a rendőrség gyakorlatát, stb. Még egy felsorolást is tartalmaz a fontosabb gyermeki jogokról.

Vajon mikor lesz az, hogy egy ilyen példatárba, felsorolásba belekerül az is, hogy a gyermeknek abból a szempontból is joga van a családjához, hogy az őt nevelő szülei a jog szerint is a szülei lehessenek? Akkor is, ha két anyja vagy két apja van? Hogy joga van a két szülője törvény általi elismerésével járó nagyobb biztonságra? Arra, hogy mindkét szülője a papírjain is az lehessen, az óvodában, az iskolákban, az orvosnál? Hogy mindkettejüktől örökölhessen? Hogy egy esetleges válás esetén tartásdíj illesse meg, mint a sok heteroszexuális elváló szülő gyerekeit? Hogy a jog is elismerje a számára egyik legfontosabb kapcsolatot, az ne valami titok legyen, ne kötelezően bejegyzendő fiktív apja (!) legyen az anyakönyben, amikor a valóságban mondjuk két, nem fiktív, hanem őt nagyon is konrétan szerető-gondozó-nevelő anyja van?

Gyermekbántalmazás

Aki még nem olvasta, az csak óvatosan olvassa el ezt a cikket, a Népszabadság beszámolóját olyan családokról, amelyekben bántalmazzák a csecsemőket és kisgyerekeket. És hogy mennyire nem tesz senki semmit -- semmiféle hivatal, védőnő, orvos, akárki. Ebben az országban simán szabad megölni valakinek a csecsemőjét, vagy lebénítani, agyonrázni, agyvérzést okozni neki. Beviszik azután a kórházba, kezelgetik a kisbaba bevérzett agyát, összeégetett tagjait, széttört csontjait, majd hazaküldik. Tudják az okát is a sérüléseknek, de nem vizsgálják. Ezt így mind lehet.

De a gyermeket közösen vállaló, szeretetben nevelő meleg szülők nem lehetnek a gyermekük szülei mindketten. Mert ez ártana a gyerekeknek. A védett magyar gyerekeknek.

Az új Ptk. és a nem házasok családjai

A Parlament hétfőn ismét megszavazta az új Ptk.-t, amelyben néhány jelentős változást eszközöltek, főleg azokon a pontokon, amelyek miatt a köztársasági elnök korábban nem írta alá.

Van azonban egy olyan eleme is az új szövegnek, ami nagyon új: lehetővé teszi, hogy egy élettárs még partnere életében örökbefogadja annak vérszerinti (vagy korábban örökbefogadott) gyermekét. Mert erre korábban csak házastársaknak volt lehetőségük, illetve élettársaknak akkor, ha a vérszerinti szülő meghalt.

A jogalkotónak nyilvánvalóan az a célja, hogy élettársak számára is megkönnyítse de facto családjuk elismerését. Az új lehetőségnek természetesen kiemelt jelentősége van a gyermeket nevelő azonos nemű párok számára, hiszen egy heteroszexuális pár, ha úgy gondolja, hogy nagyon fontos lenne, hogy az általuk nevelt gyermeknek mindketten a szülei lehessenek, összeházasodhat, egy meleg pár viszont ezt nem teheti meg. Igaz, sokan nem akarnak házasodni, ezért ez mindenféle élettárs-pár esetében fontos jog.

Mivel az élettársak között nem szabad különbséget tenni, a törvény természetesen vonatkozik az azonos nemű és a különböző nemű párokra is. Nem vonatkozik viszont a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőkre.

Bővebben: az LMBT Szövetség sajtóközleménye.

Az nyilvánvaló, hogy (az esélyegyenlőség teljesebb megvalósulásáért is felelős!) Szociális és Munkaügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője, dr. Katonáné dr. Pehr Erika nem akarja, hogy azonos nemű párok örökbefogadhassanak. Olyannyira nem, hogy még valótlanságot is állít:

Katonáné szerint sem a gyermekek örökbefogadásáról szóló európai egyezmény, sem a gyerekek érdekeit elsőd le­gesnek tekintő gyerekjogi egyezmény nem támasztja alá a homoszexuális párok jogát a gyermekek örökbefogadására. „Az ET legutóbbi, 2008-ban elfogadott, örökbefogadásról szóló egyezménye értelmében a hagyományos házaspárokon és az egyedülálló személyeken kívül legfeljebb a különböző nemű élettársak fogadhatnak örökbe."

Ezzel szemben az egyezmény 7. cikkelyének 2. pontja szerint: „States are free to extend the scope of this Convention to same sex couples who are married to each other or who have entered into a registered partnership together. They are also free to extend the scope of this Convention to different sex couples and same sex couples who are living together in a stable relationship.” Olvassunk.

Egyébként a Hetek cikkében megszólalók következetesen úgy tesznek, és ezért a cikk maga is úgy tesz, mintha csak olyan párokról volna szó, akik egy már meglévő gyermeket, nem vér szerinti gyermeket akarnak örökbefogadni. Ezzel szemben számos olyan pár is van, amelyik egyikük vérszerinti gyermekét neveli, sőt, nagyon sok esetben eleve ketten vállalták a gyermeke(ke)t.

A jövő új Ptk.-stul, gyámügyi hivatalostul, logikanélküliségestül meglehetősen homályos.

Új Ptk.: élettársak nem fogadhatják örökbe egymás gyermekét

Ami különösen az azonos nemű szülőket tekintve diszkriminatív, hiszen a heteroszexuális élettársak, ha az általuk nevelt gyerekeknek hivatalosan is a szülei akarnak lenni mindketten, megtehetik, hogy összeházasodnak.

Ha viszont egy nő- vagy férfipár nevel együtt gyereket, akár úgy, hogy együtt vállalták (az elmúlt években nagyon sok nőpár vállalt máris együtt gyermeket, mesterséges megtermékenyítéssel), nem lehetnek mindketten a törvényes szülei. Ami leginkább a gyermek számára rossz: hiszen ő az, akinek a két szülőjéből csak egyet ismer el a jog, ő kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, ha a biológiai szülője meghal, vagy esetleg ha a pár elválik, az ő öröklési helyzete tisztázatlan...

Bővebben a kormány döntéséről és a mai parlamenti szavazásról: cikk az Origón.

Röviden: az új Ptk. tervezetében benne volt az élettárs gyermeke örökbefogadásának lehetősége. (Bonyolult módon került bele, mert eredetileg nem volt benne, majd MSZP-s képviselők javaslatára beletették, és az illetékes bizottságok, no meg Parlament is elfogadta, hogy benne legyen.) A kormány ezt egy zárószavazás előtti módosítóval kivette a törvénytervezetből, nemrégi hírek szerint a Szociális és Munkaügyi Minisztérium munkatársainak nyomására (miközben az SZMM volna nálunk az esélyegyenlőségért leginkább felelős minisztérium).

A módosító javaslatokat az alkotmányügyi bizottság egy 337 pontból álló ajánlásba rendezte, így azokról egyetlen gombnyomással lehetett dönteni. Az SZDSZ frakciója azonban külön szavazást kért az ajánlás néhány pontjáról, amelyek megvonták a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők örökbefogadási jogát. A módosítókat 328 képviselő támogatta, 20-an szavaztak ellene (az SZDSZ képviselői mellett az MDF-es Dávid Ibolya, Herényi Károly és Karsai Péter), hatan tartózkodtak.

A legszebb az indoklás: "Az indoklás szerint azért csorbulnak az eredeti tervhez képest az élettársak jogai, hogy a polgári törvénykönyv összhangban legyen a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló, időközben elfogadott törvénnyel."

Miközben a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló megbeszélésen (2008 decemberében) az igazságügyminiszter és munkatársai azt mondták jogvédő szervezetek képviselőinek (Háttér, Amnesty International, TASZ, LMBT Szövetség, stb.), hogy az élettárs gyermekének örökbefogadását majd lehetővé teszi az új Ptk.

Tisztelet a három gondolkodó és az egyenlőséget támogató MDF-képviselőnek.

Jobbhanemmondommi az MSZP-nek.

Azonos nemű szülők

Uruguayban a szenátus is elfogadta azt az új törvényt, amely szerint azonos nemű párok is örökbefogadhatnak gyerekeket.

Az Egyesült Királyságban pedig az az új, hogy ha két nő mesterséges megtermékenyítéssel vállal gyermeket, akkor immár nemcsak hogy a törvényes szülei lehetnek mindketten, hanem mindkettejük neve meg is jelenik a születési anyakönyvben.

Hát így is lehet.

Forrás: Mombian.com

Harold Norse (1917-2009)

Van az a fura szokásom, hogy elolvasom a lapokban a gyászjelentéseket, akkor is, ha fogalmam sincs, ki az, akiről szólnak, mert ezt valamiképpen az utolsó alkalomnak érzem, hogy megtudjam, legalább utólag, ki volt az illető. Így olvastam Harold Norse-ról nemrég a Guardianben. Beat-költő volt és kicsit mindig a háttérben, a sikeresség/elismerések közelében, ahogy a cikkből kiderül -- de azért mindig kimaradt valahogyan az igazi sikerből. Nem tudom elhelyezni az amerikai költészetben és nem tudom megítélni a verseit sem (kettőt olvastam el, ezekre hivatkozik a cikk), de a kimaradás oka lehet az is, hogy meleg volt, hangsúlyosan és vállaltan meleg.

Valamelyik éjszaka, amikor már nem bírtam a munkámmal haladni, gyorsan lefordítottam a két hivatkozott versét, hétvégi olvasnivalónak.

Az elsőről azt írják, hogy olyan maszkulinitás-stúdiumvers, anti-maszkulinitásvers; a második meg csak szép, nápolyi barangolásáról szól, ötvözi a klasszikus formaszeretetet és a laza csevegést, ahogy a benne szereplő garázs olajos rumlijában is ott van egy klasszikus fríz.

1.

Nem vagyok férfi

Nem vagyok férfi, nem vagyok kenyérkereső, családfenntartó, vásárlóerő.
Pattanásos a bőröm, kicsi a farkam.
Nem vagyok férfi. Nem szeretem a focit, a bokszot és a kocsikat.
Szeretem kifejezni az érzéseimet. Még át is szoktam ölelni a barátaimat.
Nem vagyok férfi. Nem játszom el a nekem szánt szerepet, üzenhet bármit
a Madison Avenue, a Playboy, Hollywood és Oliver Cromwell,
nem a tévé alakítja, hogy viselkedem.
Nem vagyok férfi. Egyszer lelőttem egy mókust, de megesküdtem,
hogy ilyet nem teszek soha többé. Nem ölök. Nem eszem húst. Rosszul vagyok a vértől.
A virágokat szeretem.
Nem vagyok férfi. Nem voltam katona, inkább börtönben ültem. Nem ütök vissza, amikor az igazi férfiak megvernek és lebuziznak. Nem szeretem az erőszakot.
Nem vagyok férfi. Nem erőszakoltam meg nőt. Nem utálom a feketéket.
Nem érzékenyít el a zászlólengetés. Nem hiszem azt, hogy Amerikát
szeretni vagy elhagyni kell. Én inkább nevetek rajta.
Nem vagyok férfi. Nem volt még tripperem.
Nem vagyok férfi. Nem a Playboy a kedvenc lapom.
Nem vagyok férfi. Sírok, ha bánatom van.
Nem vagyok férfi. Nem érzem magam többnek a nőknél.
Nem vagyok férfi. Nem hordok fecskét.
Nem vagyok férfi. Verseket írok.
Nem vagyok férfi. A békéről és a szeretetről meditálok.
Nem vagyok férfi. Nem akarlak megsemmisíteni.

2.
Ezt itt találtam:
http://www.abalonemoon.com/norse.html

Klasszikus fríz egy garázsban

Ballagtam a városban bús barna nagykövetségek
paloták és tuják között
balkonládákban növesztett pálmafák alatt
a meleg szinte
tapintható volt

gyerekek követtek rosszcsontkodó
bűnös arccal
americano tengerészeket

- nerval jutott az eszembe tends-moi le pausilippe
et la mer d'Italie meg hogy egy
hegyen lakom a posillipón egy gengszter
táncterme alatt
sok tengelicével

a nápolyi öbölben
egy kőkunyhóban
tufabarlangok fölött amelyekbe a tenger
betört telente édes gerardom
száz év alatt
csak nagyobb lett a pusztítás

a torony omlik, a nap sötét
kétségbeejtő a hangszóró megfojt mindent
madarakat sziklákat barlangokat
minden gengszterek kezén
de én jól elálmodozom
ennyi szépséges pusztuláson

mentem gyúlékony sikátorokban tele mosott ruhával
sárga tökkel az ablakokban
omladozó kőfalak, háború nyomai között
az emberi romlottság
milyen súlyos és reménytelen, nevetnem kell

amikor olajoskannák és zsíros rongyok
kerekek, tengelyek között egy garázsban hirtelen
egy klasszikus fríz meztelen figuráit
pillantottam meg
egy szétberhelt autó
alkatrészei között!

tökéletes! és milyen fura! ez a garázs
elnyelt egy szarkofágot!
a szerelőt aki nyugodtan szórja
a festéket
egy autó lökhárítójára,
lapithák és kentaurok nézik figyelmesen!

hogy árad
a nemgondolkodó hús!
az őszinte combok! afrodité
szeme!

a földközi térség mítosza
volt abban a garázsban
ahol az izmos barna ifjak nem láttak semmi szokatlant
munkájuk közben
halott hősök és istenek között

de én láttam, ott volt hermész
a földön egy olajfolt szivárványában
ott tükröződött
és szibilla vad haja
bugyogott kifelé a sok szó a száján
súlyosan csak aztán belefulladt mind
az autók zúgásába

Varsói pride

Kis összefoglaló az Euronewson.

Ott mintha egy kicsit javulna a helyzet. A hatóságok már nem tiltják be a menetet, az ellentüntetők pedig nem verik szét... És jövőre Varsóban lesz az EuroPride.

Homofóbia, aktívan

Ahogyan a Népszabadság is beszámolt róla, vasárnap neonácik támadták meg az LMBT fesztivál reklámfilmjét forgató csoportot.

Személyes beszámoló a Labrisz oldalán.

Túlélőkönyvek

Túlélőkönyvek meleg kamaszoknak címmel jelent meg egy cikk a Literán. Magyar műre sajnos nem hivatkozik, mert hát mire tudna hivatkozni? Az eszembe jutott egy LMBT kamasztársaságról szóló képregénysorozat (tényleg lmbt gyerekek szerepeltek benne: leszbikusok is, melegek is, biszexuálisok is, transzneműek is), persze amerikai, amit vagy 10 éve olvastam, és sajnos elfelejtettem a címét. Az ismertetett könyveket meg nem ismerem. De jó a felvetés: vajon milyen lenne egy fiataloknak (is) szóló magyar melegregény? Akadna rá kiadó? És olvasó akadna?

És vajon mit olvas egy tizenhárom éves feminista, vagyis egy olyan lány, aki sikeres, erős, nehézségekkel megbirkózó nőkről szeretne olvasni?

Van tippetek? Emléketek? Esetleg gyerekkönyv-tippek, történetek lányokról, akik nem rózsaszín pónikat fésülgetnek?

Az erőszakos elem

A Népszabadságban megjelent egy cikk egy nemi erőszakkal és annak intézményi kezelésével foglalkozó kutatásról, amelyet a téma ismert kutatója, Liz Kelly vezet, és Magyarország is részt vesz benne. Szordinós ténymegállapítások vannak a cikkben: igen, Svédországban valószínűleg nem azért fordul a rendőrséghez 23-szor annyi megerőszakolt nő, mint nálunk, mert a svédek olyan erőszakosak, hanem sokkal inkább az a helyzet, hogy nálunk nagyon-nagyon kevés nő tesz feljelentést; és igen, az esetek túlnyomó többségében akkor emelnek vádat az elkövető ellen, ha az áldozatnak nem ismerőse és pláne nem hozzátartozója (partnere, volt partnere, férje vagy volt férje), és ha alacsony iskolázottságú. Ami azt jelenti, hogy ha az erőszakot elkövető és a megerőszakolt nő ismeri egymást, netán valaha szexuális kapcsolat is volt közöttük, és / vagy az elkövető iskolázott, akkor az ügy nem nagyon jut túl a rendőrségi vagy ügyészségi szakon, vagyis nem kerül bíróság elé. És mivel ez a helyzet, és mivel erről sokan tudnak, nem teszik ki magukat egy megalázó tortúrának, és nem fordulnak a rendőrséghez.

Érdekes olvasmány a cikket kísérő kifogáshalom, pl.:
* a bizonyítékok persze nem összehasonlíthatók, minden eset egyedi (és akkor már nem is lehet vizsgálni az olyan sokatmondó mintázatokat, mint pl. az összefüggés az elkövető és az áldozat közötti kapcsolat szerint, vagy az elkövető társadalmi státusza);
* vagy hogy a CEDAW ajánlása nem megfogadható, mert az erőszak nem egyenlő azzal, hogy az áldozat nemet mondott, nem egyezett bele a szexuális kapcsolatba (ahogyan nagyon sok országban van ez), hanem látni kell az "erőszakos elemet".

Női mesék, női hisztik

Mindig azt hiszem, hogy már elég vastag a bőröm, de aztán sikerül megdöbbenteni mégis. Most ez a Népszabadság-cikk lepett meg.

Napokkal ezelőtt olvastam a hírt, hogy megtaláltak egy nőt, akit a rendőrség nagy erőkkel keresett (nyilván mert egy kisgyerekkel tűnt el), egy anyaotthonban. Meg hogy a férje kereste a legnagyobb erőkkel. Márpedig anyaotthonba, kisgyerekkel, azért szoktak érkezni a nők, mert bántalmazzák őket.

Ez a cikk ezt világossá is teszi.

De mik vannak még benne?

Hogy ha egy anyát bántalmaz a férje / a gyermeke apja, akinek ugye szülői felügyeleti joga van, akkor szinte lehetetlen elérnie, hogy ne kelljen rendszeresen találkoznia, illetve a gyermeknek rendszeresen találkoznia a bántalmazóval.

- Volt olyan eset, hogy hosszú-hosszú eljárások után sikerült végre bizonyítani a veszélyeztetést. Pedig ott nem csak arról volt szó, hogy az apa veri a feleségét, hanem meg is késelte - meséli a szakember.

Jaj. Szóval "meséli". Nem idézi fel, nem mondja, és talán nem is igaz, amit mond. Mesél. Szép szóhasználat.

És az is szép, hogy hosszú-hosszú eljárás kell ahhoz, hogy valaki kimondja: az, aki a feleségét bántalmazza, sőt, megkéseli, nem alkalmas arra, hogy a gyerekükkel kapcsolatot tarthasson. Hiszen ha csak az anyát késeli meg (igen, évekig veri, majd beledöf egy kést), attól egyes szakemberek és jogászok szerint még lehet kiváló apa, és a gyermeknek szüksége van az apjára, az apaképre, ahogy szokták mondani.

Aztán:

Azt, hogy a menedéket kérők közül hányan menekülnek "hisztiből", nem tudni, azt azonban határozottan állítja: az anyák nagyon sokára lépnek, amíg csak lehet, tűrik a lelki és fizikai megpróbáltatásokat.

A szövegből nem derül ki, hogy ez a hiszti-kérdés az újságíróé-e. De nyilván fontos kérdés, idézőjelestül... Nemi erőszak esetén is fel kell tenni a kérdést, hogy hány nő hazudik (mind, nyilván), és egy menekültszálláson is. Hiszen a nők hisztisek, egy kis sértődés miatt odahagyják az otthonukat és minden ingóságukat, és beköltöznek a gyerekükkel egy hajléktalanszállóra emlékeztető tömegszállásra. Mégis, hogyan jut az újságíró eszébe ezt kérdezni egy menekülő nők számára fenntartott anyaotthonban?

Ja, egyébként ez a nő felelőtlen is, mert nem jelentkezett a rendőrségen.

Szóval a nők, ha gyermekük van, gyakorlatilag semmit nem tehetnek, hogy távol maradhassanak a bántalmazó apától, még akkor is iszonyúan nehezen intézhetik ezt el, ha az kést vág beléjük, amúgy meg hisztisek is, menekülgetnek tetszésük szerint, és ráadásul rendre visszamennek a bántalmazóhoz a közös otthonukba. Ahogyan ez a nő is.

Babák és nemek

Egyre gyakrabban szembesülünk azzal, amit eddig is tudtunk, de ennyire gyakran nyilván mégsem tapasztaltunk: hogy az emberek megőrülnek, ha nem tudják valakinek a nemét.

Hol is lehetne ez a szorongás nyilvánvalóbb, mint a babák esetében -- hiszen rajtuk tényleg nem látszik semmiféle nemi jelleg, egy szál pelenkában általában egyik sem látszik sem fiúnak, sem lánynak.

És ezért kérdezgetnek. Az első kérdés a fiúvagylány. És kommentálnak. Nemrég narancssárga sapka volt a babánkon és fehér kezeslábas: se ilyen, se olyan színek. Egy boltban a pénztáros viszont fiúként azonosította, és ijedten kiabált, amikor valami (történetesen) rózsaszín lapot mutattunk neki, hogy lekössük a figyelmét és ne nyűgösködjön: "hóóó, neki rózsaszínt? ugyan máááár!" Ma a fodrászunk magyarázta, hogy mennyire borzasztó, ha a lánybabáknak még rövid a hajuk, mert az ő lányait emiatt fiúnak nézték, holott rózsaszínbe öltöztette őket, de később a fiúnak nézés miatt hatalmas masnikat is applikált a fejükre. És nap mint nap ez van. Mintha számítana bármit ezekben a percnyi kis interakciókban a baba neme -- mert persze vannak, akiknek minden percben számít, mert szoronganak, ha nem tudják fixálni. Hiszen a neme (és a saját nemük) szerint kell reagálniuk a másikra. Aztán erre a kétosztatú alapkőre ráépítenek olyan dolgokat, mint a kötelező heteroszexualitás (minden kisfiú a kislányoknak udvarol), a nagyon is társadalmi nemi szerepek naturalizásása (a kislányok már csak ilyenek, a kisfiúk meg aztán kisfiúk), no meg a homofóbia, elképesztő alapokra elképesztő felépítmények... És erősítgetik őket naponta.

"Ez nem az ő ügyük"

A Népszabadságban beszámoló jelent meg arról, hogy egy éjszakai buszon két fiatal skinhead megtámadott egy fekete férfit és a védelmére kelő másik színes bőrű fiatalembert. A beszámoló egy lány elbeszélése alapján íródott. A lány társaival együtt megpróbálta meggyőzni a többi utast, hogy tegyenek valamit, és végül leszálltak a buszról a verés áldozataival. Az egész esemény mélységesen felháborító. A cikk kapcsán felmerült bennem pár kérdés.

A fiú úgy döntött, hogy nem "provokálja" őket tovább, előre ment közvetlenül a sofőr közelébe.

A "provokálás" kifejezés idézőjelben van ugyan, de szerintem még így is problematikus. Megerősíti, hogy az erőszakot valamiféle provokáció váltja ki, még ha csak idézőjeles is. A fiú, ha ép az önértékelése, és miért ne volna az, nem azt gondolhatta, hogy ő a támadóit provokálja. (Mondjuk a bántalmazott nőknek annyiszor mondják ezt, hogy lassan sokuk el is hiszi, hogy az ő viselkedése váltja ki az erőszakot.) Azért ment előre, a sofőr közelébe, mert segítséget várt, mert félt, és segítséget kellett volna kapnia.

Az egyik lány - ő osztotta meg lapunkkal a történetet - odament két békésen üldögélő fiúhoz, hogy ne hagyják, hogy agyonverjenek valakit előttük. Azt a választ kapta, hogy "ilyenekbe jobb nem beavatkozni". (...) A szemtanú szerint a buszon tehetetlen csend volt, csak az ütések puffanása hallatszott. Végül a sofőr kinyitotta az ajtókat és a lányok leszálltak az áldozatokkal. A kopaszok megunhatták a dolgot, mert nem mentek utánuk, csak az elhaladó buszból ordítottak még ki.

Tehetetlen csend. Most az jutott az eszembe, hogy egyszer-kétszer én is voltam már szemtanúja utcán annak, hogy egy bántalmazónak tűnő férfi ordítozott egy nővel, aki meg bántalmazottnak tűnt, és nem tudtam olyankor semmit sem tenni. De ilyet, konkrétan valakinek a verését nem láttam. Azt hiszem, nem tudnék néma maradni. Nehéz az ilyesmit elképzelni -- hogy én mit tennék, ha...

Kérdés: a sofőrnek nem lett volna az a dolga, hogy megálljon és leszállítsa a bántalmazókat? Illetve rendőrt hívjon? Azt remélném, hogy ilyen esetben ez a kötelessége...

Node ezután megszólal a megkérdezett kriminálpszichológus.

A szkinheadektől idegenkedik az emberek többsége, de sajnos a feketéktől is - állítja Bilkei Pál kriminálpszichológus. Szerinte ezért nem avatkozott közbe más: az utasok úgy érezték, hogy ez nem az ő ügyük, intézzék el egymás között. - Ha a lányokat bántották volna, biztos többen sietnek a segítségükre - tette hozzá. Azt mondja, hogy ha a sértett gyerek, vagy valamilyen okból jóval gyengébb, mint a támadója, szintén nagyobb esély van arra, hogy valaki segít. De ha felnőttek verekszenek, még ha az egyik agresszíven támad, a másik pedig csak védekezik is, kisebb a valószínűsége, hogy valaki közbelép.

No. Szóval az emberek többsége idegenkedik ettől is, attól is. Az emberek többsége, ez az alaktalan massza, a normalitás letéteményesének gondolja magát. És idegenkedik. Ne legyenek túl hangosak a verők, ne kelljen őket észrevenni, de ők legalább nem feketék, mert ne legyenek az emberek feketék se. Ez az "ez nem az ő ügyük, intézzék el egymás között" persze pontosan az az "érvelés" (inkább lerázás), ami a családon belüli erőszak, a nőbántalmazás esetében is megjelenik. Megjegyzem: egyrészt nem igaz, hogy ha "lányokat" bántanak, akkor többen a segítségükre kelnek. Hallottam olyan történetet, ami azt igazolja, hogy nem így van. Másrészt: ha nőket bántanak közönség előtt, akkor mindenki azt hiszi, hogy a dolog családon (kapcsolaton) belül történik, és ezért nem kell beleavatkozni. Nem véletlenül mondta egy ismerősöm, hogy alaptananyag bántalmazás esetén, mármint ha valakit pl. szexuálisan zaklatnak nyilvános térben, hogy magázva beszéljen az illetőhöz, mert akkor többen odafigyelnek rá. Ha tegezi, szidhatja, elutasíthatja akárhogy, senki nem néz oda.

Megjegyzés: amikor valaki ver valakit, aki védekezik, az nem verekedés, hanem verés.

Ennek ellenére állítom, hogy a busz utasai nem voltak rasszisták, nem értettek egyet a támadókkal - hangsúlyozza a pszichológus.

Ja, jó. Az emberek idegenkednek a feketéktől, de nem rasszisták. Jó tudni, ugye?

Szerinte mindössze arról van szó, hogy éjszaka, bezárva egy buszba, nagyon nehéz felállni és közbelépni.

Miért, vajon mikor könnyű? És megint csak: a busz nem repülőgép, meg tud állni, lehet hozzá rendőröket is hívni.

Ha valaki nem azonosul érzelmileg az áldozattal, ahogy a félvér fiú tette, egyedül nem fog segíteni. - De ha ketten döntenek úgy, hogy közbelépnek, akkor szinte biztos, hogy az egész busz a támadók ellen fordult volna - állítja Bilkei Pál. Tapasztalatai szerint nem lett közönyösebb a társadalom az agresszióval szemben: néhány évvel, évtizeddel korábban sem avatkoztak volna többen közbe. - Ez még csak nem is magyar sajátosság, ez általános emberi tulajdonság - tette hozzá.

Hm. Én azt mondanám, hogy nem lett kevésbé rasszista és közönyös a társadalom. Viszont tényleg így volna mindenhol? Nem hiszem.

Leszbikus szülők

Egy amerikai kutatás, amelyben leszbikus párok által nevelt gyerekeket vizsgáltak tízéves korukban, és a kutatás első alanyai 22 éve születtek (olyan családokat vizsgáltak, amelyekben két nő együtt vállalt gyermeket, donor-inszeminációval, 1986 óta), arra jutott, hogy a gyermekek ezekben a családokban tökéletesen egészségesek és boldogok. Ha bármi gondjuk akadt, az a homofób társadalom miatt volt, és az efféle gondokat nagymértékben enyhítette, ha olyan intézményekbe jártak, amelyek eleve pártolták az egyenlőséget és a sokszínűséget. Hír.

A cikket követő két hozzászólás tetszik: az egyik annyit mond, hogy ja, minek kutatni ahhoz, hogy ezt tudjuk, a másik meg hogy no hiszen, ezek felfedezték, hogy az LMBT emberek is emberek.

Sajnos nálunk még nem fedezték ezt fel.

Férfias

Ad notam: Most már komolyan így maradunk, és nincsen remény?

Film készül a szociáldemokrata politikusról, Kéthly Annáról (1889-1976, országgyűlési képviselő volt 1922-től 1948-ig), ezúttal életének az emigrációban töltött, 1956 utáni szakaszáról. Mészáros Márta rendezi. Hír a Népszabadságban.

De ami a híren túl van... Elképedtem. És itt jön az "így maradunk-e végleg" nóta:

- Üdvözlendő, hogy Márta egy ilyen történelmi alakot választott, aki nemcsak az egyetlen nőként kezdte a parlamentben, de egyedül ő szólalt föl olyan szociális kérdésekben, amelyeket szinte érinteni sem mertek mások - mondja (Eszenyi Enikő). És hozzáfűzi: különlegessé teszi őt az is, hogy tántoríthatatlan volt, végig kitartott álláspontja mellett.

- Ezért mondta valaki annak idején, ő ott az egyetlen "igazi férfi". A filmen ilyen lesz?

- Ilyen is. Minden nőben megvan a másik nem. De Annát egyáltalán nem tekintem férfiasnak, ez a harcos énje csak akkor jött elő, amikor kellett.

Szóval aki következetesen képviseli a véleményét és kitart az elvei mellett, az férfi. Vagy: a kitartás, a következetesség és az elvhűség "férfias". A "nőiesség" meg akkor azt jelenti, hogy valaki nem tud következetes és bátor lenni. Aki mégis, az csak azért, mert "ott van benne a másik nem". Vagy minden nőben ott van. Egy kicsi bátorság. De mi értelme van ennek, azt mondaná már meg egyszer valaki, aki milliomodszorra is kimondja és leírja? Komolyan gondolja? Ha nem, akkor minek mondja? Mindenki lehet gyáva is, bátor is, ekkor-akkor, többé vagy kevésbé, de mi köze ennek a férfisághoz vagy a nőséghez?

Féltékenység

A HVG legfrissebb számában jelent meg Németh András cikke a féltékenységről. Elvileg arról. Csakhogy a cikk összemos néhány dolgot, amit nem kellene, és ezek az összemosások nagyon ott ülnek a köztudatban is. És ártalmasak.

Visszautalok egy korábbi bejegyzésre, amelynek egyik lényeges mondandója, hogy "szerelmi" gyilkosság / féltékenységi bántalmazás nem létezik. Aki szerelmes, az szerelmes, aki féltékeny, az féltékeny, aki meg bántalmaz, az bántalmaz, és ezt nem azért teszi, mert szerelmes vagy féltékeny, hanem mert uralkodni akar a másikon. Az alaptalan féltékenykedés a másik birtoklására irányul. A verés is a másik birtoklására / uralására irányul. A "féltékenységből ölt a ...-i gyilkos, aki az áldozat férje volt" típusú hírek olyan kapcsolatokról szólnak, amelyekben a férfi bántalmazta a nőt, és annak kitörési kísérletét gyilkossággal torolta meg, mert birtokolni akarta -- a féltékenység csak alibi.

Node lássuk a cikket:

- Az első része arról szól, hogy a kutyák kutatók szerint ismerik a féltékenységet, az irigységet és a versengést. Ez nem lep meg. Az érdekes kérdés, hogy ezt az emberekkel való szocializáció során tanulták-e meg. Az emberi társaságokban mindenesetre nyilvánvalóan fontos motivációs tényező mind a három, a maguk átfedéseivel.

- Ezután az emberi féltékenységre tér rá a cikk, és egy ponton olyan kutatókra hivatkozik, akik a "természettől adott" férfi-nő kapcsolatokra hivatkoznak. Ez nagyon szép. Az ilyen tudósok rendre a természettel és az ösztönökkel zsonglőrködnek, miközben társadalmi konstrukciókat mutatnak be. Mert lehet mondani, hogy a férfiak "elsősorban a nők fizikai félrelépésétől tartanak, míg (a nők) inkább társuk érzelmi hűtlenségétől", meg hogy "minden kultúrában inkább a férfiaknak van szeretőjük, s ha nagyszámú alanyt kérdeznek meg, mindig arra jutnak, hogy a nők inkább el tudják fogadni társuknál a komoly érzelmi kötődés nélküli alkalmi kapcsolatokat, mint a férfiak” (mondja is Szendi Gábor pszichológus), csakhogy ennek az az egyszerű oka, hogy minden kultúrában a férfiak mozognak többet nyilvános terekben, nálunk is egy-két generációval ezelőttig a nők nem jártak el munkahelyekre és sok más helyre, tehát a férfiaknak van lehetőségük otthonuk falain kívüli kapcsolatokat keresni, a nők jelentős részének meg nincs (sok helyen ma is így van ez -- Magyarországon is sok helyen).

- "Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a világban évente mintegy félmillió ember válik gyilkosság áldozatává, s az ilyen esetek negyede-ötöde mögött található meg indítékként a féltékenység. Buss egy ötezer ember bevonásával készített felméréssel is illusztrálta, mennyire pusztító érzelem a féltékenység: a megkérdezett férfiak 91 és a nők 84 százaléka gondolt legalább egyszer arra, hogy végez szerelmi vetélytársával."

Ez már a csúsztatás egészen végletes példája. Amire a WHO adatai utalnak, az az, hogy hány ember hal meg azért, mert a partnere azt mondja, hogy féltékeny rá, mert birtokolni / kontrollálni akarja, és megöli. Általában nem a "vetélytársát" öli meg (persze ritkábban ez is előfordul), holott ez lenne a logikus (mellesleg: ez van a természetben is, az állatok a vetélytársaikat gyepálják, nem azt, akiért folyik a küzdelem). Vagyis amit az állatok csinálnak, az logikus. Amit az emberek csinálnak, amikor (gyakran féltékenységre hivatkozva) bántalmazzák és megölik a társukat (vagy a volt társukat, amikor az már elhagyta őket), az nem természeti, hanem társadalmi jelenség. És semmi köze a motiváló féltékenységhez, irigységhez és versengéshez sem. A cikk viszont egy szót sem szól a szisztematikus és igen elterjedt nőbántalmazásról -- csak összemossa más, alapvetően konstruktív érzésekkel, és burkoltan azt mondja, hogy végső soron elfogadható, hiszen "természetes". A vetélytárs megölésére gondolni egyáltalán nem ugyanaz, mint valakit éveken át bántalmazni és féltékenységre hivatkozva megölni -- ami a világon rengeteg nővel történik.

Deregulák

A kormány szeretné, ha az új polgári törvénykönyv (Ptk.) 2010 januárjában életbe léphetne, és ezért az MSZP úgy tűnik, engedményeket tesz -- erről ír a HVG legfrissebb száma ("A közöny regulái" -- még nem elérhető a neten).

A cikk szerint a kormánypárt kihátrál az új Ptk. egyik "legnagyobb vihart kavart újítása, a házastársi hűséget mint törvényi kötelezettséget a hazai családjogból törölni kívánó kormányjavaslat mögül". (Az eddigi tervezet a házastársak együttműködési és támogatási kötelezettségét tartalmazta.) A javaslat ellen tiltakozott a FIDESZ és a KDNP, no meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik bizottsága, a Hit Gyülekezete és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is -- ők mind ragaszkodnak hozzá, hogy ez a keresztény házassági jogból a modern magánjogba átszármazó passzus, a szexuális hűség előírása benne maradjon a Ptk.-ban. (De vajon miért? Komolyan azt gondolják, hogy ha a házastársi hűség kívánalma ott áll egy törvényben, majd kevesebben létesítenek házasságon kívüli szexuális kapcsolatot?)

Ennek jelentőségéről ír a Háttér Társaság a Melegekért (A Háttér Társaság a Melegekért véleménye az új polgári törvénykönyv parlamenti vitája kapcsán összehívott konferenciára, 2008. november 18.):

A FIDESZ és a KDNP több képviselője is felhívta a figyelmet rá, hogy a törvényjavaslatból hiányzik a házastársi hűség fogalma, amely egyben a bejegyzett élettársi hűség fogalmát is magával hozná. A törvényjavaslat előkészítése során a Prof. Vékás Lajos vezette Kodifikációs Bizottság jutott arra a következtetésre, hogy a „hűséggel tartoznak egymásnak” fordulat helyett az „együttműködési és támogatási kötelezettség” szerepeljen a törvény szövegében. Ezt az álláspontjukat a 2008. márciusában megjelent „Szakértő Javaslatban” is fenntartották, a házastársi hűség követelménye ebben sem szerepel. Véleményünk szerint a hűség az emberek döntő többsége számára valóban a tartós párkapcsolat alapvető eleme, de ebből nem következik az, hogy ennek jogi kényszerítő erejű szabályozásban kellene érvényt szerezni. A családi viszonyok jogi szabályozásának nem feladata, hogy a partnerek magánéleti döntéseibe beavatkozzon. Egy párkapcsolat belső viszonyainak állami szabályozása csak annyiban indokolt, amennyiben arra a gyengébb fél érdekében szükség van. A hűség követelményének kodifikálása mellett ilyen közpolitikai érdek nem szól. Tapasztalatunk szerint ugyanakkor a hűtlenség vádja a bírósági eljárások során gyakran önkényesen kerül alkalmazásra, a bíróságok gyakorlatában a nők hűtlensége, ill. az azonos nemű személlyel történő házasságon kívüli szexuális kapcsolat súlyosabb elbírálás alá esik, holott ennek ésszerű indoka nincs. A hűség-követelmény gyakorlati alkalmazásának eredménye a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése.

A cikk azt állítja: úgy tűnik, az MSZP jogász munkacsoportja hajlik arra is, hogy elfogadja azt a Vékás Lajos-féle tervezetet/javaslatot, amely szerint leszármazó hiányában ezentúl ne csak az örökhagyó házastársa vagy élettársa örököljön, hanem a korábbi közös lakáson felüli vagyon felét az elhunyt személy szülei kapják meg (amennyiben még életben vannak). Vagyis az új Ptk. ilyen módon hátrányosan megkülönböztetné a gyermektelen párok életben maradt tagját: közös / közösen szerzett vagyonuknak csak a fele maradhatna rá, a másik fele az életben levő szülőké lenne. Ha viszont van gyermekük, mindent a pár életben maradt tagja örököl. Ez önmagában is visszásnak tűnik, de még inkább az, ha figyelembe vesszük, hogy az azonos nemű párok nem lehetnek mindketten a gyermekük szülei. Nemcsak hogy nem fogadhatnak örökbe gyermeket, de a pár egyik tagja élettársa biológiai gyermekét sem fogadhatja örökbe, hiába nevelik mindketten. Így ha a gyermeket nevelő párnak az a tagja hal meg, aki nem biológiai szülője a gyermeknek, és örökbe sem fogadhatja, akkor az életben maradt társa és a gyermek is rosszul jár: (lakásukon felüli) közös vagyonuk felét elveszítik. És ha a biológiai szülő hal meg? Utána csak a gyermeke örököl? Vagy az élettársa is? A fonál elveszítése helyett egyszerűbb és megnyugtatóbb volna, ha a törvény elismerné az azonos nemű párok és gyermekeik kapcsolatát annak, ami: családnak, az összes vele járó joggal és felelősséggel.

"A nők nyugodtan akarnak alkotni"

Ez az egyik konklúziója a HVG rövid összefoglalójának az akadémikus nőkről.

Az Akadémia mindeddig 27 nőt választott tagjai közé, a mostani akadémikusoknak csupán 5 százaléka nő, jóllehet a tudományos pálya kezdetén napjainkban már egészen más az arány. Magyarországon 1995 óta az egyetemet végzettek között a nők aránya 53-54 százalék, a PhD-fokozatúak között már csak 37, az egyetemi tanároknál 14 százalék. A nők nehezebb érvényesülésének érdekes tudományszociológiai következménye, hogy - mint a témával foglalkozó Vámos Éva, az Országos Műszaki Múzeum tudományos titkára mondta a HVG-nek - "miután a nők nyugodtan akarnak alkotni, és nem megkövesedett hierarchiában csatározni, gyakrabban kutatnak új tudományágakban".

Valóban érdekes ez a tudományszociológiai következmény (fel is sorolja a rövid cikk, hogy például "az 1995-ben elhunyt Telkes Mária a szolártechnika, az 1981-ben elhunyt Róna Erzsébet a radioaktivitás" kutatásában ért el fontos eredményeket). Csak az a furcsa nekem, hogy Vámos Éva mindkét a cikkben idézett magyarázata olyasmit nevez meg okként (egyrészt hogy a nők nyugodtan akarnak alkotni és nem akarnak csatározni; másrészt hogy "jobbára gyakorlati, a mindennapi élet kérdéseire válaszoló kutatásokba vetik magukat: 'Inkább az egészségügyre koncentrálnak, mint az ősrobbanásra'"), ami nem annyira alap-ok, mint inkább sokféle társadalmi hatás következménye. Nem gondolom, hogy VÉ egyszerűsíti le így a magyarázatokat, hiszen a cikk csak röviden idézi, de így maga a cikk támogat meg öreg-öreg sztereotípiákat: hogy a nők nem szeretik a csatározást, és hogy a mindennapi problémákhoz jobban értenek, mint az absztraktabb dolgokhoz. Holott innen csak további kérdésekhez jutunk: hogyan működnek a hierarchiák és a csatározások? miért nincs esélyük sok területen (éppen a nagyobb hagyományokkal rendelkező, magasabb presztízsű területeken) a nőknek "betörni" a hierarchiába? milyen hatások érik a nőket, amiért többnyire nem akarnak csatározni? a kutatás-finanszírozó intézmények és az ottani hierarchiák hogyan határozzák meg, mire koncentrálhatnak? stb.

Az erőszak nem perpatvar

Az előző bejegyzés anyagát főleg azért fordítottam ide, mert ma ezt olvastam a Népszabadság beszámolójában a távoltartásról szóló törvény megváltoztatásának tervéről:

A családi perpatvarra kiérkező rendőr maga is elrendelheti az agressziót elkövető családtag távol tartását 72 órára, ha úgy ítéli meg az adott helyzetet. Ennél hosszabb időről már bíróság dönthetne, de gyorsított eljárásban. Kibővül a "családon belül" definíciója is, tehát akár szerelmi kapcsolatban is kérhető segítség - így foglalta össze tegnap Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter a civilekkel történt egyeztetés eredményeit.

Ez a megfogalmazás mintapéldája az erőszak bagatellizálásának. Családi perpatvar? A bántalmazó kapcsolat, amelyben valaki rendszeresen veri a másikat, amihez nyilvánvalóan társul a lelki és sokszor a gazdasági erőszak is, nem "perpatvar". A bántalmazó kapcsolatokban nem két egyenlő fél veszekedéséről van szó, egy nyűgös napról, amikor két ember egymásnak esik, hanem rendszeres, ismétlődő mintázat szerint lefolyó erőszakról: amelyben az egyik fél uralkodik a másik felett. És ez a "szerelmi kapcsolat" sem állja meg a helyét: a cikk írója nyilván arra utal, hogy a bántalmazónak és a bántalmazottnak nem feltétlenül kell házasságban élnie. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy egy bántalmazott nő azért él vagy marad kapcsolatban a bántalmazóval, mert olyan nagyon szerelmes. Az pedig egészen biztos, hogy a bántalmazó nem szerelmes. (A bántalmazás mibenlétéről és megnyilvánulásairól érdemes elolvasni a NANE egyesület kiadványait: a kézikönyvek közül főleg a Miért marad? címűt (pdf), illetve a szórólapokat.)

A cikk következő része (illetve az igazságügyi és rendészeti miniszter) már nem ilyen előítéletesen fogalmaz:

A miniszter szerint a távol tartásról készülő jogszabály olyan törvény lesz, ami "az áldozatok szempontjait előtérbe helyezve megfelelő védelmet nyújt a fizikai vagy lelki erőszak áldozatainak akár a családokban, akár a párkapcsolatokban". Ehhez - tette hozzá - ki kell lépni a klasszikus magyar büntetőjog kereteiből.

A távoltartás valódi lehetőségének rendezése körüli, évek óta folyó teszetoszaság a politikusok részéről azt az időszakot idézi, amikor hosszú évek munkájával lehetett csak elérni, 1996-ra, hogy a nemi erőszak házasságon belül is annak minősüljön, ami, vagyis egy férfinak ne legyen törvény biztosította joga a szexuális erőszakhoz (az esetleg válófélben levő) feleségével szemben. Vagyis nemcsak azt idézi -- ugyanabban az időben élünk ma is.

A nők elleni erőszakról szóló beszámolók "tízparancsolata"

Argentin újságírók egy csoportja szeretné, ha a nők elleni erőszakról szóló beszámolók nyelvezete nem lenne teli sztereotípiákkal és előítéletekkel.

Egy százegynéhány főt tömörítő újságírószervezet 10 "parancsolatot" fogalmazott meg ezzel kapcsolatban, többek között azt, hogy a cikkekben ne használjanak olyan kifejezéseket, mint a "szerelmi gyilkosság" vagy a "szerelemféltés". ("Szerelemféltésből ölt a ...-i gyilkos", jaj.) Céljuk az, hogy véget vessenek a "láthatatlan diszkriminációnak, amely gyakran szándékolatlan, de a mindennapi életben megszokott és elterjedt". Liliana Hendel (pszichológus és újságíró), a tízparancsolat egyik szerzője kifejti, hogy a "szerelmi gyilkosság" nem megfelelő kifejezés, amikor a nők elleni erőszakról, vagyis gender-alapú erőszakról, gyilkosságokról beszélünk: hiszen ha ezt használjuk, azzal azt sugalljuk, hogy a gyilkosság a szerelem következménye, az elkövető "túlságosan szerette" a nőt, és ezzel eltávolítjuk a bűncselekmény fogalmától. Amikor "féltékenységről" írnak a beszámolók, ezzel elleplezik, hogy olyan bűnelkövetőről van szó, aki visszaél a hatalmával, és meggyőződése, hogy a nő a tulajdona -- olyannyira, hogy akár meg is ölheti. Fontos az is, hogy a beszámolók írói konzultáljanak a nők elleni erőszak kérdéséhez értő jogászokkal, szervezetekkel.

A javaslatokból és deklarációkból néhány, ami nálunk is igen releváns:

1. Az alábbi kifejezések használata javasolt: nők elleni erőszak, gender-alapú (nemi alapú) erőszak, szexista erőszak.

2. A nemi alapú erőszak bűncselekmény, amelyet meg kell előzni, illetve büntetni kell. Társadalmi probléma, a nők élethez, méltósághoz, fizikai és pszichológiai integritáshoz való joga elleni támadás -- alapvető emberi jogi kérdés.

3. Nem használjuk a "szerelmi gyilkosság" kifejezést, amikor a nemi alapú bűncselekmények áldozatairól beszélünk. Nincs "szerelmi gyilkosság".

4. Jelezzük, milyen viselkedési módok és helyzetek kockázatosak az erőszakos kapcsolatban élő nőkre nézve, hogy tudatosabban láthassák a helyzetüket!

5. Egyes információk árthatnak az áldozatoknak és családjuknak. Sértő az áldozatok keresztnevét, becenevét használni.

6. Nem próbálunk indokolni, "okokat", indítékokat keresni olyan tényezőkben, mint az alkohol, a viták, veszekedések, a féltékenység, a válás, a hűtlenség, stb. Ezek csak elvonják a figyelmet a központi problémáról: az erőszakról. A nemi alapú erőszak oka az, hogy egyes férfiak kontrollálni akarnak nőket, illetve uralkodni akarnak fölöttük.

7. Alapvetően fontos a tények ellenőrzése.

8. Irányítsuk a figyelmet arra, hogy elutasítjuk az erőszak minden formáját: a lelki, gazdasági és érzelmi erőszakot is, amelyek a gyilkosságokat megelőzik. Az esetet a maga egyediségéban írjuk le, de említsük meg azokat az elemeket is, amelyek minden ilyen esetben közösek.

9. Átgondoltan válasszunk illusztrációt, kerüljük a szexista sztereotípiákat és a szenzációhajhászást!

10. Cikkeinkben mindig leírjuk egy ingyenes hívható telefonos segítő szolgálat számát, illetve bármilyen más információt, ami hasznos lehet a nemi alapú erőszak áldozatai számára.

Forrás: Womensphere: Global Women's News, Views and Issues

A TASZ jelentése a "Zsanett-ügy" kezeléséről

A Magyar Narancs egyik eheti szerk. cikke a Társaság a Szabadjogokért által felkért független szakértői bizottság jelentéséről szól. A jelentés pedig a Zsanett-ügy körüli sok-sok szabálytalanságról, amelyet az igazságszolgáltatásra hivatott hatóságok elkövettek. (A jelentésről a TASZ honlapján itt lehet olvasni; és itt van a teljes dokumentum.) A szerkesztőségi cikk szerint megpróbálták a jelentés olvasása közben bejelölgetni a leginkább vérlázító szabálytalanságokat és mulasztásokat, de hamarosan minden lapja sárga és rózsaszín lett. Az ügy hatósági kezelésének megismerése valóban oda vezet, ahová a nők elleni erőszak minden formája kezelésének megismerése -- hogy a betekintő láthatja, mennyire nem működik az igazságszolgáltatás ezen a területen.

A "16 akciónap a nők elleni erőszak ellen" keretében lesz egy beszélgetés erről, december 8-án délután 5-től. A részvételre e-mailben jelentkezni kell, a beszélgetésben résztvevőkről és a jelentkezésről információ itt található.

Apák, fiúk

Hargitai Miklós a kötelező olvasmányokról írt egy kis cikket a Népszabadságba. Arról, hogy mi miért kötelező, hogy a kötelező olvasmányok köre lassan változik, és hogy mik ennek az okai. Node a címe: Az apák kötelezőit olvassák a fiúk.

Jaj, tudom, hogy ez metafora, az apák meg a fiúk, node a metaforák szépen beszélnek arról a kultúráról, amelybe ágyazódnak és amely beágyazza őket. Ez az ócska redukció miért is szükséges itt? Miért kell kihagyni a képből a volt és jelenlegi diákok felét? (Mellesleg: kutatások mintha azt mutatnák, hogy a lányok történetesen többet olvasnak.)

A cikk vége egyébként külön szomorú:

A válogatást az irodalomtanárok is elvégezhetik, de a tapasztalatok szerint nem szívesen vállalják. Ennek egyik oka az óvatosság: könnyen szembetalálhatják magukat a szülők egy részével vagy a helyi politika formálóival. Ugyanebbe az irányba mutat a kényelmi szempont is: a Goriot apóhoz vagy A köpönyeghez megvannak az óravázlatok - a Malom a pokolban, A 22-es csapdája vagy netán a Harry Potter tananyagba integrálása túl sok pluszmunkát igényelne.

És ha kitérünk a szerzőkre is, nemcsak az olvasó apákra, anyákra, fiúkra és lányokra: a kötelező olvasmányok közül hányat írt nő? Vajon van-e középiskola, ahol a tanár gender-kérdésekről is beszél Magyarországon? Van egy hatalmas amerikai tanári kézikönyvem, mindenféle irodalmi szemelvénnyel, az órán megvitatható kérdésekkel: a szövegek (versek, elbeszélések) jelentős része az afrikai-amerikai tapasztalatról szól, no meg nőkről, nőktől -- pompásan lehet beszélgetni a szövegszervező és a társadalomszervező erőkről egyszerre. Node ha a régi óravázlatokról van szó, nem sokat mondhatunk.

Sztereotip kérdések, sztereotip válaszok

Az Origo közli egy a TÁRKI által októberben végzett reprezentatív kutatás eredményeit -- a kutatás a nők helyzetéről szól a munka világában.

Elolvastam a cikket, és számos ponton elakadtam. Lássuk sorjában:

A férfi és női megkérdezettek 63 százaléka fontos szempontnak tartja egy nő karrierjére nézve a megjelenést. Mindössze 14 százalékuk gondolja úgy, hogy ez csak kicsi, vagy semekkora szerepet sem játszik a karrierben.

És a kérdések vajon kitértek arra is, hogy a válaszadók mennyire tartják fontosnak a megjelenést egy férfi karrierjére nézve? Vagy a kérdés eleve sugallta a válaszok tendenciáját? Szerintem ez az adat csak összehasonlításban lenne értelmezhető -- akkor látszana, hogy a nyilvánvalóan létező megjelenés-centrikusság hogyan hat eltérően (eltérően hat-e) a nők és a férfiak pályájára.

Arra a kérdésre, hogy mennyire zavarná, ha munkahelyén egy női főnöktől kapna utasításokat, a megkérdezettek 76 százaléka válaszolta azt, hogy egyáltalán nem, 23 százalékukat viszont azt mondta, kifejezetten zavarná. Nagy különbség volt a női és férfi válaszadók között: tízből négy férfi ugyanis azt felelte, hogy zavarná egy ilyen helyzet, míg tízből kilenc nőnek ez egyáltalán nem jelentene gondot.

Megint csak: a kérdés eleve feldob egy előítéletet a levegőbe, és a válaszadók nyilvánvalóan erre (is) reagálnak. Ugyanakkor azt is jó lenne tudni, hogy miért zavarja azokat, akik a kérdésre igennel válaszoltak, ha nő a főnökük. Persze egyszerűbb igen-nem, kicsit-nagyon, helyezze el 10-es skálán típusú kérdésekkel dolgozni, de tanulságosabb volna a sztereotip reakciókat kifejtve megvizsgálni.

Ebben a tekintetben Budapest a leginkább előítéletes. Minél kisebb településről származik ugyanis a megkérdezett, annál valószínűbb, hogy egyáltalán nem zavarná őket, ha női főnökük lenne.

Ennek talán az lehet az oka, hogy Budapesten és a nagyvárosokban erősebb a verseny, illetve nagyobb a tétje a hatalmi pozíciók birtoklásának. Éppen ezért van jóval több nő polgármester és önkormányzati képviselő is a kisebb településeken, mint a nagyvárosokban.

A nemek közötti bérkülönbségek kérdésében a válaszadók csaknem fele nagy jelentősséget tulajdonít annak, hogy a nők kevesebbet keresnek férfi kollégáiknál. Tizenhat százalék ezt nem tartja fontosnak, a megkérdezettek egyharmada szerint a kérdés nem lényegtelen, de csak kicsit fontos.

Hű, de most komolyan, kikből állhat az a 16%-nyi válaszadó, akik szerint *egyáltalán nem fontos*, hogy a nők azonos munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak?

A megkérdezettek többsége szerint a munkavállalás és az anyaság csak nagy áldozatokkal vagy egyáltalán nem egyeztethető össze. A megkérdezettek valamivel több mint fele szerint valamelyik területen jelentős áldozatot kell hozni.

Ez a kérdés megint csak abból indul ki, hogy a szülőség női munka, és kész. És ezt a kiindulást nyomja rá a megkérdezettekre is. Vajon mikor merül fel az a kérdés, hogy az apaság hogyan egyeztethető össze a fizetett munkával? És hogy a szülőség mint olyan miért a nőkre vonatkozik csak, a kérdésfeltevésben és a közgondolkodásban?

Megjelent a 2008-as jelentés a nemek közötti egyenlőtlenségekről

A teljes jelentést itt lehet letölteni.

Magyar beszámolók, értékelések:

NOL (kis színes videóval)

Globusz.net

"A jelentés szerzői hangsúlyozták, hogy azok az országok, amelyek a legjobb eredményt érték el a férfiak és nők egyenjogúsága terén, általában a gazdasági versenyképességi listán is előkelő helyen állnak." No igen. Nem is meglepő, hogy Magyarország nincs az élbolyban.

Közeleg a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen

A 16 akciónapot 1991 óta világszerte november 25. (a Nemzetközi Nap a Nők Elleni Erőszak Ellen) és december 10. (az Emberi Jogok Nemzetközi Napja) között rendezik meg civil szervezetek és magánszemélyek, hogy felkeltsék a nyilvánosság figyelmét, és tájékoztatást nyújtsanak a nők elleni erőszakról, kifejezzék szolidaritásukat az áldozatok iránt, és nyomást gyakoroljanak a politikusokra a nők elleni erőszak minden formájának megszüntetése érdekében.

Az idei 16 akciónap honlapja (szervezők, programok, olvasmányok)

A nemek és a melegházasság

"li" nevű olvasónk hozzászólt egy korábbi bejegyzéshez a kaliforniai melegházasság-betiltásról, vagyis arról, hogy Kaliforniában, bár korábban minden politikai és bírói testület támogatta az azonos neműek jogát a házassághoz, és idén lehetővé is tették ezt, az elnökválasztással egyidőben tartott népszavazás elutasította, hogy azonos neműek is házasodhassanak -- csekély többséggel (52%), de többséggel. "li" a Slate.com magyarázatot kereső cikkét ajánlotta figyelmünkbe.

A cikk szerint hibás analógiát teremtenek azok, akik azt mondják, hogy azért nem értik a többség elutasítását, mert a homofóbia éppen olyan, mint a rasszizmus. Ha tehát sokan elmentek szavazni, különösen a korábban kevésbé aktív afrikai-amerikai és latin-amerikai választópolgárok közül, tudniuk kellett volna, hogy a melegek egyenjogúsága éppen olyan alapvető jog és éppen olyan fontos, mint a különböző etnikai csoportok egyenjogúsága: az Obamát támogatóktól tehát nagyon is elvárható lett volna, hogy támogassák a melegek egyenjogúságát, vagyis ne legyenek homofóbok.

A cikk szerint viszont nem erről van szó. Kalifornia lakóinak többsége nem homofób, hiszen általában támogatja az LMBT emberek egyenlő jogait: azt is, hogy együttélésüket szabályozza a polgári jog, hogy örökölhessenek egymás után, örökbefogadhassanak gyerekeket vagy egymás gyermekeinek közös szülei lehessenek, hogy ne diszkriminálja őket egyénként vagy párként a munkahelyük, az adóhatóság vagy az egészségbiztosító. Csak a házasságra mondtak nemet. A házassággal azonos jogokkal járó regisztrált élettársi kapcsolatra nem. Ez viszont a cikk szerint nem homofóbia, hanem a nemi szerepekhez való ragaszkodás.

Hiszen az azonos neműek házassága átalakítana egy olyan intézményt, amely jelenleg két különböző nemet, nemi szerepet határoz meg. A "férj" és "feleség", férfi / nő felosztás helyett "házastársakként" definiálná az összeházasodó párokat. A melegházasságot elutasítók talán inkább a férfi/nő felosztáshoz ragaszkodnak, nem bigott homofóbok -- mondja a cikk. Csak ragaszkodnak a kultúránkban igen erősen gyökerező nemi szerepekhez. (Amelyekkel még a feminista mozgalom sem megy szembe, állítja a szerző. Nem akarja megszüntetni a nemi szerepeket, inkább azért küzd, hogy a nők és a férfiak egyenlőbbek legyenek, a nemekre vonatkozó korlátozások pedig kevésbé szűkreszabottak.)

A cikk szerint az, hogy a szavazás eredménye nem a homofóbia megnövekedését mutatja, bizakodásra ad okot. Persze lehet, hogy ezen a helyzeten (a nemi szerepekhez való ragaszkodáson) változtatni nehezebb, mint szembeszállni a rasszizmussal. A többség talán akkor lesz majd kész a melegek házasságának elfogadására, amikor egy nő is lehet elnök.

Az érvelés jónak tűnik, szerintem viszont mégis sántít. Az igaz, hogy az emberek többsége valószínűleg a nemi szerepekhez ragaszkodik inkább, és nem annyira az LMBT emberek gyűlölete mozgatja őket -- csakhogy én ezt a kettőt nem tudom így külön látni. A mai társadalmunkban adott nemi szerepekhez való ragaszkodás, férfiak és nők éles elkülönítése, a ragaszkodás a heteroszexuális privilégiumokhoz igenis értékesebbnek tekinti a heteroszexualitást, a férfiak és a nők kapcsolatait más kapcsolatoknál, és így homofób. Nemcsak a kapcsolatok valamilyen szintű elismerésének megtagadása jelent homofóbiát -- az egyenlőség bármilyen okból való megtagadása az. Nem lehet tehát szembeállítani a heteroszexizmust (vagyis a heteroszexualitás magasabbra értékelését) a homofóbiával, mert azonos a gyökerük, sőt, egyszerűen azonosak.

Az igaz, hogy a feminista mozgalom nagy része nem megy szembe a kulturálisan elfogadott nemi szerepekkel -- nyilvánvaló, hogy már csak azért sem, mert olyan éles elutasításba és ellenállásba ütközne, hogy semmit nem tudna tenni mondjuk a nők elleni erőszak csökkentése érdekében. De azért van olyan része is, ami szembemegy. Persze ennek az az ára, hogy marginálisnak tekintik.

A kopernikuszi fordulat ezen a területen még hátravan, írja Nádas Péter -- és tényleg.

Bizonyos szempontból olyan egyszerűnek látszik pedig. Én úgy látom, hogy az ember neme az identitásai halmazában csak egy tényező, mondjuk a 10. vagy a 18., vagy nemtudomhányadik. Nagyon sokan viszont az elsőnek és legfontosabbnak tekintik, énjük legalapvetőbb meghatározójának. Hiszen hihetetlen intézménydömping és tanításdömping mondja, hogy az. Ahogyan a homofóbiát is hihetetlen intézménydömping és tanításdömping tartja fenn -- ugyanaz a dömping.

IA olvasnivalók

Tudom, tudom, hogy sztereotipizálás, mert vannak feminista férfiak, vagyis olyan férfiak, akik észreveszik a nagy nemiszerep-sztereotípiákat és nőellenességeket, és kritizálják ezeket, de hát olyan sokan nem írnak erről a nyilvánosságnak, úgyhogy én mindig külön örülök, ha ilyesmit találok. Ezúttal a kunstkammer 2.0 bloggere teszi szóvá az Ungvári Tamás által írt "arrogáns faszságot". Hozzáolvasandó a 2 kommentár is.

És itt egy könyvajánló a lakóhelyi szegregációról Budapesten, vagyis Ladányi János új könyvéről. Én igyekszem hamarosan elolvasni.

Egészségügy & nők & romák & szegények

Az Origón jelent meg Janecskó Kata cikke, amely különféle megkülönböztetésekről szól az egészségügyben. Szerintem a nők és a szívpanaszok téma (amelyről korábban, előzményblogunkban írtunk már, egy kanadai kutatás kapcsán), vagyis az, hogy az orvosok indokolatlanul különbséget tesznek női és férfi pácienseik között, ha szívpanaszuk van, nagyon más, mint a rasszizmus és / vagy a szegénység, és ezek mind külön cikkeket is megérdemelnének, abban a tekintetben nyilvánvalóan együvé tartoznak, hogy az egészségügyben megjelenő attitűdökről, előítéletekről szólnak.

Nemiszerep-nevelés és szexedukáció

Mindig tudtam (olvastam róla, láttam, hallottam -- és jó, nem "mindig is", de régen tudom), hogy a kisbabákat az első pillanattól nevelik (a szülők és mindenki más) a kötelező / elvárt nemi szerepekre. Onnantól kezdve, hogy az anyák az ugyanakkora méretű és súlyú újszülötteket átlagosnak tekintik, ha lányok, viszont kifejezetten nagynak, ha fiúk, a babaruhákon át, amelyek szabadban végzett munkákat, szakember-állatkákat ábrázolnak, ha kékek, és hercegnőket, ha rózsaszínek (és fodrosak, jaj), a magassarkú babacipőkig.

De azért néha mégis sikerül megdöbbenteni. Utoljára két kisfiús szülőpár gondolkodtatott el. Mindkét kisfiú kb. 4-5 hónapos. Az egyiknek a szülei folyamatosan azt mondogatják, hogy "nagy csajozós", "tetszeni akar a lányoknak" (kisgyerek lányrokonoknak), utazás közben is "a nőket stíröli", amikor a mi babánkkal találkozott, akkor "jött udvarolni / csajozni", stb. A másik valami olyasmit írt a babájáról, hogy "tegnap megfogdosta a barátnőm, Juli mellét, de Juli nem tett feljelentést". Pontokba szedem:

1. Az a feltűnő ezekben a fiúbabákra vonatkozó szövegekben, hogy amolyan aktív szexuális tevékenykedőnek állítja be őket -- valószínűleg ez a lányok esetében nem így van. Nehezebben tudom elképzelni, hogy valaki a kis lánygyerekéről azt mondogassa, hogy mekkora "pasizó", vagy hogy "megtapizta Zoli barátomat, de Zoli nem tette szóvá a szexuális zaklatást".

2. Olyan furán is hangzana, nem? Egyrészt volna benne valami pedofília-szagú, és ráadásul azért lenne rossz izű, mert túlnyomórészt a kislányokat/nőket szokták molesztálni.

3. Másrészt meg amúgy is úgy működik mindenféle társadalmilag helyeselt reprezentáció, hogy a férfiak azok, akik szexuálisan aktívak, a nők meg passzívak -- és ennek is megfelel a fenti képlet: a kislányok legfeljebb tetszeni akarnak, a fiúk viszont "a nőket nézik", "mennek udvarolni", sőt, nőket "fogdosnak". Tiszta nemiszerep-nevelés és heteroszexista szexedukáció, 4 hónaposan -- de hát bele is kell adni apait-anyait, hogy a gyerekek (aztán meg nők és férfiak) jól szabályozottak legyenek, ugye...

4. És végül: nemcsak nőségre és férfiságra vannak ám tanítva ezek a 4 hónapos babák, hanem arra is, hogy heteroszexuálisnak kell lenni, de nagyon. Ami engem azért is ért váratlanul, mert az egyik baba szülei (az elsőé, aki "csajozós") mindketten nők. Vagyis ők szembementek egy nagy társadalmi elvárással, és elvileg elfogadják magukat, tehát a szembemenést is, de a gyerekük fejébe máris nyomatják, hogy mi a nagy társadalmi elvárás lényege: a heteroszexualitás mint rend őrzése.

5. Ilyenkor azon is elgondolkodom, és sajnos aggódva gondolkodom el, hogy hogyan tudjuk majd megkímélni a mi babánkat ettől a sok nemiszerep-sztereotípiától. Mert számtalan van. Nézem a gyerekeket a játszótéren: a fiúk kényelmes ruhákban rohangálnak és erősödnek, a lányok fodros réklikben ülnek a homokozó szélén. (Na jó, nem mind, de sokszor látok ilyet.) A szülők azt mondogatják, hogy a fiúk ilyenek, rohangálnak és koszosak (büszke félmosollyal). Persze van lány is, aki rohangálhat és bekoszolódhat, de ez a szövegekben nem jelenik meg... És ha olyat mond valaki a mi babánknak, hogy "szép kislány, üngyümbüngyüm, ugye fontos, hogy vigyázz a ruhádra, a lányoknak úgy is kell, üngyümbüngyüm, játsszál főzőcskést, az való a kislányoknak, üngyümbüngyüm, a lányoknak tetszeniük kell a fiúknak, neked melyik fiú a szerelmed, üngyümbüngyüm", hát izé -- asszem, elküldöm ide-oda. És persze magyarázhatom a gyereknek, hogy ez nem is így van, csináljon, amit akar, és nyugodtan megválaszthatja, ki tetszik neki, kinek akar tetszeni és mikor, és tudom, hogy ez a fontos, de mégiscsak pluszfeladat, holott nem kellene annak lennie.

Genderkritikus anyák, apák, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és akárhogy gyerekkel foglalkozók, nektek hogy megy ez?

Kisfilm

És tényleg, miért ne a nők / párok döntsenek az otthonszülésről?

Szülni homofóbországban

Olyan sokan kérdezték már (kommentben, e-mailben), hogy végül milyen volt a szülés, egy korábbi írásom miatt, amelyben röviden leírtam, hogy egy nagy és "természetesszülés"-párti kórházban a szülésznők kara közölte az orvosunkkal, hogy nem kíván fogadott szülésznő lenni, ha mi ketten vagyunk anyák, hogy most válaszolok:

végül jó volt.

Az épp ügyeletes szülésznő jó fej volt (nem tudtam rögtön, hogy az lesz, de annak bizonyult -- és utólag azt gondolom, hogy látszott ez az arcán, de mondjuk első körben nem voltam éppen analizáló hangulatomban), és nagyon jó szülésznő is (megnyugtató és ugyanakkor magabiztos, és sikerült megóvnia attól is, amit én nagy rémségnek tartok, a gátmetszéstől). Persze amint kiderült, hogy egy nő jön be velem szülni, tudta, hogy mi vagyunk azok -- ez meggyőződésünk, bár bizonyosan nyilván nem tudhatjuk. (Vagyis de, nagyjából. Szóval rögtön tudnia kellett, hogy mi egy pár vagyunk.) Úgy viselkedett, hogy nyilvánvaló volt, tudja, hogy a párom a másik anya, punktum. És úgy is, hogy ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, csak annyit, amennyi van neki. Szóval nemhomofóbként viselkedett.

Egyrészt lehet, persze, hogy ott sem volt azon az ominózus napon, amikor az orvosunk megkérdezett minden szülésznőt, és mind elutasító volt. Másrészt meg az is lehet, hogy ő is nemet mondott, mert elvben és megszokásból és tudatlanságból homofób, aztán meg azt látta, hogy ott egy szülő nő, meg az izguló, jó fej, segíteni akaró párja, meg jön a baba, és akkor egyszerűen azt tette, amit tennie kell, az ő 22 éves gyakorlatával: szülésznő volt, segítőkész és profi. És akkor az is lehet, hogy oldottunk egyet az átgondolatlan homofóbiákon.

Ja, és aznap éjjel ott volt az a szülésznő is, aki tudta, hogy mi kétanyák vagyunk, és jól lemondta a munkát pár héttel a szülés előtt, elfoglaltságára hivatkozva. Odajött hozzánk a folyosón, ahol már a csodaszép babánkkal álltunk, gratulált, és vidámkodott.

És ami még volt: én is vidámkodtam, mert a babánk 3 és fél óra alatt kibújt, és ebből is kevesebb mint 3 óra fájt igazán, és ez az első szülésnél ritka rövid idő.

És van egy csodálatos, szépséges és máris nagyon okos és ügyes babánk.

Így tehát 5-re emelkedett azoknak a pároknak a száma, akik kétanyaként vállaltak gyereket és személyesen ismerjük őket. (Ismerünk olyanokat többet is, akik együtt nevelnek gyereket, de nem együtt vállalták annak idején; és hallomásból tudunk más párokról is, akiket nem ismerünk.)

Angol nyelvlecke

Ez a nő, Sarah Haskins nagyon jó kis paródiákat csinál a nőket megcélzó és ábrázoló (sújtó) reklámokról. Ezúttal a tisztítószerek használatáról:

Két morgás

Nap mint nap lehet ilyesmiket olvasni, tudom. De most egy órán belül két olyan esettel is találkoztam, ami miatt nem lehet mást tenni, morogni kell:

amikor a nőket a biológiára alapozott sztereotípiákkal kezelik (le).

1. A Nők Lapjában Szendi Gábor adja elő a tőle és sokaktól megszokott bizonyítatlan téziseket. Hogy pl. a nők nemcsak szag alapján választanak maguknak férfit, de más-más módon működik a szagérzékelésük, ha épp terhesek, vagy ha nem. És ezért tragikus (szerinte), ha fogamzásgátlót szednek, mert akkor az történik, hogy "úgy működnek", meg a szaglóérzékük is úgy működik, mintha terhesek volnának, és nem a nemterhesen választott pasit választják, hanem másmilyet, ráadásul olyat, aki genetikailag közel áll hozzájuk, és így nem tudnak együtt gyermeket nemzeni, ó, borzalom. Node vannak azért ebben a teória-halomban megmagyarázatlan elemek. Egyrészt van ez a nagyon divatos pólószagolászás, amikor 10 nővel és/vagy 10 férfival megszagoltatnak összeizzadt pólókat, válasszanak maguknak szimpatikusan büdöset. Első gond: a hasonlóan nagyarányú kísérletek eredményeit tudományos tényként közlik bulvár- és nembulvár lapok. Amelyek semmilyen más témában nem közölnének hasonlóan kis mintán elvégzett "kísérleti eredményeket", alátámasztatlan állításokat, csak a milyenek-a-nők és milyenek-a-férfiak kérdésről. (Na jó, a milyenek-a-melegek téma megy még hasonlóan.) Aztán: ki hiszi el, hogy nincs tíz másik meghatározó eleme a nők / férfiak választásainak (kapcsolatok, társadalmi és kulturális tőke, osztály, családi viszonyok, ideológiák, stb.), és a szagolgatás a legeslegfontosabb? (Én biztosan nem.) Aztán: mi van azokkal a nőkkel, akik nem férfiakat akarnak szagolgatni? Aztán: hogy van ez Szendiék szerint? A nők kiválasztanak egy pasit, hogy gyereket csináljanak, de amikor terhesek, akkor már nem is tetszik nekik a pasi, mert akkor már másféléket szagolnának inkább? Csak megszokásból / kényszerből maradnak vele? Meg aztán: miért is viselkednének úgy a fogamzásgátlókat szedők, mintha terhesek volnának? (Mert Szendi szerint ez úgy van, hogy akik nem szednek, azok az "alfa-hímektől" akarnak gyereket, akik meg igen, azok -- nagy ég! -- feminin férfiakhoz vonzódnak, akik nem tudnak szaporodni! És kedvesek! És szeretik a gyerekeket! Vagyis: nem is férfiak. Szendi szerint. Jó tudni.)

És akkor a végkifejlet: a fogamzásgátlás, megint csak Szendi szerint, "olyan, mint az atombomba", és még sejtelmünk sincs, mit szabadítottunk vele a nyakunkra. Mondjuk nekem van sejtelmem arról, hogy mi nyomja a hasonló ideákat ontók szívét: azok a nők szabadultak a nyakukra, akik megválaszthatják, mikor akarnak gyereket szülni és mikor nem, akik elválhatnak, ha akarnak, dolgozhatnak, ha akarnak, élhetnek azzal, akivel akarnak... (Már aki elég szerencsés mindehhez, mert persze egyáltalán nem minden nő az.) Komolyan: atombomba ez. Egyeseknek.

2. A Magyar Narancsban meg Hajdu János, a női kézilabda-válogatott leköszönő szövetségi kapitánya mond hihetetlen tanulságokat. Hogy neki tudnia kellett, "ki hogyan reagál a hangos szóra, hogy viselkedik kudarchelyzetben vagy ha menstruál, hogyan, ha nincs hapsi a közelben, és hogyan, ha van. Ha ezeket egy nőnél nem tudod, marha nagy luftokat rúghatsz." Értjük. A nők ilyen biológiai lények, reagálnak erre-arra, ami éri őket, és ezen felül kibújnak a bőrükből, ha menstruálnak, vagy ha pasiznak / nem pasiznak. Megint csak: vajon minden kézilabdázónk heteroszexuális? De ami még fontosabb: ilyesmiket csak a nők esetében kell tudnia egy edzőnek? A férfi sportolóknak nincsenek hullámhegyeik és -völgyeik, hormoningadozásaik, nem viselkednek másképp a magánéletük, a szexuális életük alakulásától függően? Dehogynem. Csak erről nem így fogalmaznak a férfiak edzői. A nőkről viszont így kell beszélni, hiszen testükbe zárt állatok, ugye?

Akkor már csak sóhajtottam, amikor HJ "öreglányoknak" nevezi a kazahsztáni kézilabdázókat, akik mellesleg megverték a mieinket, az interjút készítő Simon Andrea pedig szintén "kazah öregasszonyokat" emleget (idézőjel nélkül).

No, ennyi volt a morgás mára, zárul Nira morgástára. Akinek kedve van, adja ki az általa mostanában olvasott borzasztóságokat magából, kommentben!

NOE, újratöltve

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete ismét talált, illetve teremtett valamilyen alkalmat, hogy deklarálja: a házasság és az élettársi kapcsolat jogilag nem egyenlő. Itt olvasható erről összefoglalás. Igaz, a deklaráció értelmetlen, mert az általuk alkotmányellenesnek vélt törvény sem tekinti a két intézményt egyenlőnek. Vagyis nem kezeli egy szinten a bejegyzett élettársi kapcsolatot a házasság és a család intézményével, hanem diszkriminál: a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők nem nevelhetnek közösen gyereket, és egymás nevét sem használhatják. Dehát a NOE-nak ez az erősen diszkrimináló törvény is sok. Csak ezt ne csúsztatással fejeznék ki, azt állítva, hogy a törvény egyenlőséget teremt -- mert ez így kifejezetlen etikátlan. És persze kilóg alóla a homofóbia lába is.

***

UPDATE:

Megszólalt a Fidesz is.
"Répássy Róbert a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó kérdésre azt mondta: a Fidesz a törvény vitájában is azt az álláspontot képviselte, hogy a regisztrált élettársak viszonyát kevesebb kötöttség és lazább kapcsolat jellemezze, szemben a mostani szabályokkal, amelyek szerint a regisztrált élettársi kapcsolat "kvázi házasság", és gyakorlatilag anyakönyvezető előtt, a házasság formalitásaival és ünnepélyességével ismerik el."

"...nem olyan polgári törvénykönyvre van szükség, amely "egy csapásra" megváltoztatja az emberek mindennapjait, hanem olyanra, amely az eddig kialakult szokásokat és hagyományokat kodifikálja. A Fidesz csak ilyen törvényt tud támogatni - mondta a képviselő."

Hát ez van itten.

Ez Magyarország

Egy barátom pár hete kapott egy kör-emailt egy volt munkatársától, aki rajta hagyta a levelezőlistáján. Az állt benne, "Ez Magyarország" címszó alatt, hogy a "magyarok" itten keményen dolgoznak és betartják a törvényeket (bizony, hja, hja), míg a cigányok bezzeg nem teszik egyiket sem, de rájuk nem is vonatkoznak a törvények, bla, bla, bla. Rasszista duma.

Hm. Tegnap olvastam egy cikket arról, hogy két roma fiatalembert rablás miatt börtönbüntetésre ítéltek. Az (elvileg) elrabolt összeg 114ezer Ft volt, az ítélet meg első fokon 4 év börtön, és ebből az elítéltek le is ültek már mintegy másfél évet. Ez így sima ügy lenne, csakhogy a másodfokon eljáró bíróság ítéletéből az derül ki, hogy az ítélet nemhogy gyenge lábakon áll, de egyenesen nincs is neki lába. A két elítélt fiatalember alibije stabil volt (többen tanúsították, merre jártak és mit csináltak az adott időben), a kirabolt pár vallomásai számos helyen egymásnak és önmaguknak is ellentmondtak, a "felismerés" pedig fényképek alapján zajlott. És ennek alapján kirótták rájuk a 4 évet. És ültek is másfelet, mielőtt most felmentették volna őket.

Egy sokat idézett tétel szerint a bíróságok működési elve és gyakorlata (helyesen) arról szól, hogy ha valaki ellen nincs elegendő, az elmarasztaló ítéletet megalapozó bizonyíték, akkor az illetőt nem szabad elítélni. Még akkor sem, ha a bíró amúgy azt gondolja, hogy a vádlott valóban elkövette, amivel vádolják. Azt mondja ugyanis ez az alapelv, hogy inkább fusson valaki, aki bűnös ugyan, de nincs ellene bizonyíték, mint hogy ártatlanok kerüljenek börtönbe -- mert az káros az egész társadalomra nézve.

Ahogy a rasszizmus is. Körlevélterjesztők, ez Magyarország.

Két másik cikk az ügyről:
1
2

***

Most azon felül, hogy mennyire rasszista ez a fenti ítélet, hogy a rendőrség, az ügyészség és a bíróság miért ítél el kéz a kézben összefogódzkodva két roma fiatalembert rablásért évekre bizonyítékok nélkül, még valami az eszembe jutott arról, hogy mikor is szokták a fenti alapelvet nagyon-nagyon hangsúlyozni a hatóságok: nemi erőszak esetén. Már többször ideidéztem az Amnesty International tavaly megjelent jelentését, de ezt kell tennem most is. Rendőrökkel készített interjúk és periratok tanulmányozása alapján az AI arra jutott, hogy ha egy nő ez-Magyarországon feljelentést tesz, hogy őt megerőszakolták, akkor nagyon gyakran hiába a sok-sok bizonyíték (az orvosi látleletek -- nőgyógyászati vizsgálat, esetleg külső sérülések -- mégiscsak hitelesebbnek tűnnek, mint egy rablás utáni bejelentés valami eltűnt pénzösszegről), a rendőrök, ügyészek és bírák kéz a kézben mondják azt, hogy ez mind nem elég, nem biztos, hogy erőszak volt, nem biztos, hogy az elkövető követte el, és nem biztos, hogy megbüntetendő, de ha az, akkor is annyi a "mentő körülmény" (mondjuk a bűntett óra eltelt sok idő, amit a hatóságok lassúsága okozott), hogy a büntetés kevesebb lesz, mint két év, sőt, akár kevesebb, mint egy év, az is felfüggesztve.

114ezer Ft elrablása viszont 4 év letöltendő börtönbüntetést jelent. Még akkor is, ha nagyon nincs rá bizonyíték.

Hát ennyit még Magyarországról.

Deskripció / preskripció

Avagy leírás és előírás

Tegnap olvastam ezt a hírt az ombudsman véleményéről gyerekszereplők és plakát-ügyben.

Röviden: szerinte az LMBT fesztivál plakátján nem lett volna szabad gyerekeket szerepeltetni, és az ezt engedélyező szülők ártottak a gyermekeiknek, mert "a reklámozott fesztivál megítélése kétséges, és a gyermekek korukból adódóan nem képesek önálló vélemény kialakítására szexuális szokásokkal, identitással kapcsolatos kérdésekben, legfeljebb a környezetük, elsősorban a családjuk által képviselt értékeket közvetíthetik - valószínűleg úgy, hogy az 'alapkérdést' sem értik". Mivel pedig homofób társadalomban élünk, a gyerekeket kicsúfolhatják az iskolatársaik. A véleményezés egyik mondata pedig kifejezetten arra utal, hogy a szülők úgy általában dönthetnek ugyan a gyerekeik plakáton való szerepeltetéséről, de ebben az esetben a szülők "ellenérdekeltek", és ilyenkor joga van a gyámhatóságnak is vizsgálódnia, csak ettől most eltekintenek, mert "a plakátokat csak korlátozottan terjesztették, illetve gondoskodtak azok visszavonásáról is".

Ez az álláspont viszont igen sok kérdést von maga után.

1. Leírja, hogy megfogalmazójának véleménye szerint társadalmunk homofób, tehát ha valakire ráragasztódik a melegség (LMBT-lét) stigmája, azt retorziók érhetik: egy homofób társadalom bünteti az LMBT embereket. Ez stimmel is, látjuk. De vajon várhatjuk-e, hogy ez a hozzáállás (a társadalom igen nagy részében elterjedt homofóbia) változzon, ha mindig leírjuk, hogy "ez van, kérem, ez van"? Nem lesz-e ettől a puszta leírásból előírás?

2. A plakátok a homofóbia ellen készültek. Ha a rajtuk szereplő gyerekek szüleinek az az ideája, hogy azt szeretnék, ha a gyerekeik egy nem-homofób (vagy legyünk realisták: kevésbé homofób) társadalomban éljenek, és amit ők ilyen módon értékesnek tételeznek, azt át tudják adni a gyerekeiknek is, akkor miért is "ellenérdekeltek"?

3. Vajon a gyerekek értik a politika "alapkérdéseit"? Képesek róla önálló véleményt kialakítani, és nem a környezetük, elsősorban a családjuk által képviselt értékeket közvetíteni? Ha pedig nem (mert nyilván nem), akkor nem érheti retorzió a pártok plakátjain szereplő, mondjuk Kuncze Gábor vagy Orbán Viktor mellett álló gyerekeket? Őket nem csúfolhatják a többiek, akiket otthon más értékek szerint nevelnek? Vagy az a csúfolás nem olyan? A (másik) párthoz tartozás stigmája nem olyan erős, mint a buziságé? Mért? És megint csak: ebben az esetben a stigmák közötti fontossági/erősségi sorrend leírás vagy előírás?

4. Ez az érvelés nem vezet-e oda, hogy akkor az LMBT szülők is veszélyeztetik a gyerekeiket, hiszen csúfolódásnak teszik ki őket egy homofób közegben? Viszont: akkor még ki veszélyezteti a gyerekeit? Az örökölhető betegségekkel élő szülők is? A szegények is? A cigányok is? Mindnek a gyereke kerülhet ellenséges közegbe, és csúfolhatják, és ezt előre tudhatja. Vagy megint csak: a buziság a mindennél erősebb szuperstigma?

5. De akkor vissza is tértünk az első kérdéshez:

nem könnyű-e akkor így azt mondani, hogy én nem vagyok ám homofób, de ehhez-ahhoz azért ne legyen az LMBT embereknek joga, mert akkor bántani fogják őket. Tehát én csak meg akarom védeni őket (ahh, szép paternalista gesztus, miközben az én jogaim csorbítatlanok); mellesleg én azért élhetek az összes jogommal és ezt élvezem; és hát azért sem teszek semmit, hogy a homofóbia most leírt állapota változzon... Mert a leírás ebben az esetben = előírás.

A csend meg = halál.

L. Feinberg: Kőkemény

Hosszabb írás a könyvről a Literán, illetve a Könyvesblogban.

Homofóbia, olimpia

Mivel tegnap hirtelen szembesültem egy nagy adag intézményes homofóbiával (röviden: az orvosom, aki pár héten belül a napvilágra segíti a babánkat, közölte, kommentár nélkül, hogy megkérdezett minden elérhető szülésznőt az osztályán, vállalja-e, hogy ő lesz a mi fogadott segítőnk, egy ilyen kétanyás szülésnél, ugye, és minden elérhető szülésznő azt mondta, hogy nem, és akkor nekünk az az élmény maradt tegnapra meg a továbbiakra, egy ilyen amúgy is kicsit izgulós időszakban, hogy ez vár ránk a kórházban, elutasító, heteroszexista, kiközösítő szülésznők, egy ilyen rend, ahol valami szakma a maga szent anyaságról szóló szövegeivel így kezel egy hamarosan szülő nőt ÉS pláne születő babát), egy kicsit legalább annak örülni tudtam, hogy egy nagyon-nagyon homofób területen, a sport világában (ahol iszonyú erős nyomás nehezedik a nőkre, hogy "rendes heteroszexuális nők" legyenek), vannak páran, olimpikonok, akik vállalják, hogy leszbikusok. Persze ez sem itt van.

Molotov-koktélt dobtak éjjel egy melegbárba,

amely a közelgő fesztivált szervező Szivárvány Misszió Alapítvány hivatalos székhelye. Kérdések: szóval akkor most ide jutottunk, hogy szélsőjobboldali csoportosulások homofób támadásokat hajtanak végre -- ez persze immár nem kérdés (sőt, a tavalyi felvonulás és az azt követő melegverések óta nem az); az annál inkább, hogy vajon megmozdítja-e ez a társadalom mozdulásra hajlandó tagjait, kimegy-e az utcára emiatt is annyi ember, mint az emlékezetes Hollán Ernő utcai (fő hangsúlyát tekintve antiszemita) támadás miatt (mondjuk a jövő szombati felvonulásra), és elítélik-e a homofób erőszakot hangsúlyosan politikusok is.

Mindenféle nők

Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008 (3600 Ft)

Nagy várakozással kezdtem olvasni ezt a tanulmánykötetet, azután viszont hellyel-közzel értetlenül tettem le. Azt mindjárt gondoltam, hogy a tanulmányok sokfélék lesznek – éppen ezért voltam kiváncsi, milyen szerkesztői elvek és magyarázatok fogják majd őket egybe. De ilyen elvekről és magyarázatokról nem találtam információt a kötetben, és az egymás mellé helyezett szövegek sem nyújtottak támpontot. A kötetben megjelent tanulmányok ugyan két csoportba osztódtak (eszerint vannak az „egyéni” és a „csoportos” normaszegők), annak megállapítása viszont, hogy valakiket egyénnek tekintünk inkább vagy egy csoport tagjainak, nem mindig egyértelmű. Mitől „egyénebbek” a határátlépő nők a szociális munkában vagy a galeritag lányok, mint mondjuk 3 db meginterjúvolt leszbikus? A szerkesztők, úgy tűnik, nem nagyon „nyúltak bele” a szövegekbe: némelyik részben nyersen, vázlatosan, előadásszerűnek maradt. A címen értetlenkedtem még egy sort: nem látom, hogy a tanulmányok többsége a „női társadalom” szemszögéből vizsgálná az elemzettek kizártságát és befogadottságát, holott a cím szerintem ezt implikálja.

Node aztán elkezdtem egyenként nézni a kötetben szereplő írásokat. Sokfélék, tehát sokféle szakterület iránt érdeklődők találhatnak maguknak izgalmas szövegeket.

Kövér György Özv. Solymosi Jánosné dilemmáit tárja fel (a tiszaeszlári Solymosi Eszter anyjának életét); Horváth Sándor az 1960-as és ’70-es évek galerijeit elemzi, illetve a lányok szerepét bennük; Szilágyi Márton Vajda Julianna (Csokonai szerelme) viszonyát elemzi önnön múzsaságához. Bódy Zsombor tanulmánya a női egyenjogúság konfliktusairól szól a középosztályban a két világháború között; Juhász Borbála, Szikra Dorottya és Varsa Eszter pedig két szociális munkás (Földy Ilona és Göntér Zsuzsanna) életútján keresztül ír a nők szerepéről a szociális munkában a két világháború között.

Bakó Boglárka tanulmánya egy erdélyi kis cigány közösségről és benne Zsuzskáról, akit a többiek rossz nőnek tartanak, de ő tartja magát, ahogy tudja, izgalmas szöveg; Kovács Nóra pedig egy romániai magyar migráns nő beilleszkedéssel kapcsolatos nehézségeit mutatja be Buenos Airesben.

És ezután jönnek a „csoportos normaszegők”:

Az átmenet asszonyai Kolozsváron az 1920-as években (Bokor Zsuzsa); Szécsényi Mihály Prostitúció és bűnözés Budapesten 1918-ban c. tanulmánya ugyan különös feltételezéssel indul (csak úgy megállapítja, hogy mára „természetessé vált az egyenrangú, egyenjogú partnerkapcsolat”, arról mintha megfeledkezne, hogy továbbra is nagyon „természetes”, vagyis gyakori a nem ilyen), minden bizonnyal részletesen tárja fel témáját. (Azt nem állítom, hogy minden tanulmányt elolvastam.)

Pistyur Veronika A szingli lét dilemmáiról ír. Tanulmánya bevezetőjében azonban arról a dilemmáról van szó, hogy hogyan fogalmazzon meg egy hirdetést, amelyben magukat szinglinek valló interjúalanyokat keres. Azon, hogy mindkét szövegváltozata tartalmazza, hogy „nem feminista” lányt / nőt keres, úgy megdöbbentem (mert mit is jelent ez? hogy a feministák nem lehetnek szinglik? vagy PV szerint eleve azok, és így nem jönnének jól a mintában? miért ne lehetne egy szingli nő feminista, esetleg állatvédő vagy szörfrajongó?), hogy nagyon nem volt kedvem átfutni sem a tanulmányát, de azért megtettem. Megkapargat ezt-azt (statisztikai adatokat, életutakat, a gyerekszüléshez való viszonyt), aztán annyiban marad.
Csurgó Bernadett a budapesti agglomerációba költözött városi nőkről írt – az érthetetlen számomra, hogy ők mitől határsértők (egy közegben inkább a normát képviselik). Deutsch Szandra az ortodox judaizmusnak a női homoszexualitáshoz való viszonyáról ír – magyar példákat, meginterjúvoltható nőket persze nem nagyon talált.

Németh Barbara Leszbikus narratívák című írása három életútinterjú alapján szól leszbikus nőkről. A merítés kicsi, tanulság nincs, a legfiatalabb nővel folytatott beszélgetésének „tanulsága” pedig roppant zavaros és felületes. Így szól: „Júlia és így az általa megtestesített nő identitásának középpontjában leszbikussága áll, egész önidentitását leszbikussága köré szervezi, így önmegvalósításához annak elfogadása és felvállalása elengedhetetlen volt.” Mindezt azért gondolja a tanulmány szerzője, mert interjúalanyának fontos, hogy egy leszbikus szervezet tagja. De hogy hogyan lesz a tanulmányíró gondolkodása szerint egy nőből „nőtípus”, az rejtély. Ahogyan az is, hogy attól, hogy Júliának fontos a civil szervezetben való ügyködés, miért lenne ez az ő identitásának szinte egyetlen, minden mást elhomályosító eleme. Ez akkora sztereotípia, hogy jaj. Írná ezt vajon a szerző egy lelkes természetvédőről is, aki egyesületi tag? Vagy neki lenne más identitása is (családdal kapcsolatos, társadalmi osztály, képzettség, stb. alapján)? Pláne ha heteroszexuális lenne? Annyiszor hallottam már ezt meleg egyesületek tagjairól – hogy ez nekik a „központi identitásuk” (sőt, más identitásaik mintha nem is volnának, de legalábbis minden más eköré szerveződik), miközben ez akkora sztereotípia és olyan értelmetlen... Jaj.

Zonneke Matthée és Pető Andrea a holland és magyar nemzetiszocialista mozgalom nőtagjairól írt; Tesfay Sába pedig eritreai nőkről a fronton (az 1970-es évektől). Bódán Zsolt a teherbe esett lányokról írt tanulmányt a régi falusi társadalmakban; Tóth Eszter Zsófia tanulmánya pedig a „lányanyák” megítélésének változását elemzi a szocialista időszakban, pontosan és szépen.
Sárai Szabó Katalin a református tanító Szász Póla (1863-1947) életútját követi. Borgos Anna a hisztériáról szóló írásokat illetve diskurzust vizsgálja 20. század eleji kórrajzok tükrében; Mátay Mónika pedig nődandykről ír a 19. században.

Egy-két szerzőről sajnos nem tudhatunk meg semmit, mert kimaradtak a kötet szerzőit röviden ismertető fejezetből.

A szerkesztés tehát nem éppen tízpontos, de a tanulmányok között sokak számára akadhat érdekes mazsoláznivaló, gondolatébresztő, ötletadó vagy forrásanyag.

Ajánlott olvasmányok, inter alia

Statler: A magyarok idealizmusáról -- vagy inkább hülyeségéről?
"Lassan nálunk is ráeszmélnek arra, hogy nem attól születik majd több gyerek, ha a nők 4-6-8 évre (hivatalosan gyerekenként 3 évig) otthon maradhatnak. És hogy a magyar állam európai összehasonlításban is sokat költ a gyerektámogatásokra (amelyek ráadásul ugye nem hatékonyak, hiszen inkább megnehezítik a nők munkába való visszamenetelét), viszont kevés gyerekellátó intézményt tart fenn (elsősorban a bölcsődék nagyon alacsony számáról és az óvodák rossz területi eloszlásáról van szó), ami aztán a nők nagy része számára ellehetetleníti az "otthon maradni 3 évig vs. visszamenni/elmenni dolgozni" választási lehetőséget."

Statler: Nem lehet megunni -- a gyerektámogatási rendszerről, még mindig
Annak, aki még nem unja a témát, vagy aki csak most kapcsolódott bele, ajánlanám a Népszabiban megjelent cikkeket a gyerek- és családtámogatási rendszerrel, gyerekvállalással, nok munkavállalásával kapcsolatban.

Statler: Nők elleni erőszak földön, vízen, levegőben

Trychydts: A homofób Tótawé
"Most nem is az az érdekes, hogy hazudik, aki azt állítja, hogy a szolid melegfelvonulás majd segítene a dolgokon. Nem segítene: mindenféle visszalépés olaj lenne a homofóbok tüzére."

Kvótákkal a női esélyegyenlőségért (NOL)
"Meg kell fontolni a női kvótára vonatkozó javaslat újbóli országgyűlési beterjesztését - mondta Sándor Klára SZDSZ-es országgyűlési képviselőnő, miután a strasbourgi székhelyű Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlésének nyári ülésszakán a női esélyegyenlőséggel kapcsolatos határozatot fogadtak el."

Kedves olvasók, ha más érdekes és releváns cikkeket, írásokat olvastatok mostanában, ajánljátok őket kommentárban!

Magyar anyák & munkahelyek

A Népszabadság ismerteti a Szonda Ipsos felmérését arról, hogy mit tartanak az emberek a legjobbnak: ha az anyák dolgoznak a gyereknevelés mellett, vagy ha nem, és ha igen, mikor állnak munkába. Én mondjuk szívesebben olvasnék külön arról, hogy mit gondolnak azok a nők, akik 0-10 éves gyereke(ke)t nevelnek, mert egy ilyen reprezentatív felmérésben ugye ott van minden korcsoport és sokan-sokan, akik nem nevelnek gyereket (még akkor sem, ha van nekik, mert a társadalom ezt nem tartja az ő feladatuknak, pl. mert férfiak). (És még szívesebben olvasnék olyan szöveget, amely nem abból indul ki, hogy kizárólag nők lehetnek a gyerekek nevelői, de persze tudom, hogy ez csak álmodozás...) Node a felmérés megrendelője a Minisztelenöki Hivatal volt, a MH-nak meg az egyik kardinális kérdés a népszerűségé, szóval az is érthető, hogy mindenféle embert kérdeztek.

A kutatásból a cikk szerint az derül ki, hogy a megkérdezett magyarok úgy gondolják, hogy a gyerekeknek minél hosszabb ideig otthon a helyük: jobb, ha az anyjuknak 3-6 éves korukig nincs munkahelye. Illetve az is kiderül, hogy a megkérdezettek többsége azért "támogatja a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítését, illetve az intézmények hosszabb nyitvatartását". Ami érdekes ellentmondás.

Mindenesetre az, hogy a kutatás mit is mutat, még ennél is jóval összetettebb kérdés. Az ismertetés hivatkozik a skandináv példára: a skandináv országokban a gyereket nevelő nők jóval rövidebb ideig vannak távol a munkaerőpiactól, mint nálunk, viszont nagyon jó bölcsődei és óvodai hálózat biztosítja, hogy a nők valóban nyugodtan dolgozhassanak, és rendes családbarátság van mindenütt -- közlekedésben, éttermekben, hétvégi programokon nem ritka, hogy 3-4 gyerekes családokat látni. Más kutatások pedig azt igazolják, hogy a gyerekek nem sínylik meg, ha nincsenek az otthonukba zárva -- sőt, éppen azt sínylik meg, ha nem járnak közösségbe legalább 2-3 éves koruktól.

Tehát (1) mutathatja a kutatás azt, hogy a magyar megkérdezettek ezt nem tudják, és szilárdan hisznek abban, hogy otthon a legjobb a gyereknek. (Ez külön érdekes kutatási téma: az otthon ideologikus túlértékelése a posztszocialista országokban...) (2) Mutathatja azt is, hogy a magyarok nem gondolják, hogy a nők szerethetnek dolgozni. Talán azért, mert a munkahelyek puszta kényszerpályák, az emberek többnyire nem élvezik, amit csinálnak, csak a pénzkereset miatt muszáj dolgozniuk, és örülnének, ha valaki végre levenné a vállukról a munkakeresés terhét, vagyis az állam inkább több támogatást fizetne a gyereket nevelőknek. (3) De azt is, hogy nagyon sokan nagyon félnek a munkahelyük elvesztésétől, ezért nem akarnak gondolni sem a munkahelykeresésre vagy a visszatérés lehetetlenségére. (Nem volna furcsa: Dániában pl. 3% körüli a munkanélküliség, nálunk meg nem.)

Viszont ne felejtsük el, hogy az is lehetséges, hogy (4) nagyon sokan azt mondják, amiről azt gondolják, hogy helyes mondani. Hiszen ha szinte mindenki azt mondja, hogy aki a gyerekek 3 éves kora előtt dolgozik, az rossz anya, akkor ki akarna ezzel szembemenni és rossz anyának tartatni? A Szonda Ipsos és általában a felméréseket készítők és ismertetők abból indulnak ki, hogy feltesznek kérdéseket, amelyekre majd mindenki névtelenül válaszolva az *igazat* fogja válaszolni. Pedig ez nem így van. Mélyen gyökerező nézetekkel az emberek nem szívesen mennek szembe, és egy ilyen kutatás amúgy sem az a terep, amelyen a válaszadók igazán átgondolhatnák, amit mondanak. Kutatások mutatják például azt is, hogy a magyarok milyen ideológiákat tartanak fontosnak a családdal kapcsolatban. Ez úgy is mérhető, hogy gyerekeket / kamaszokat kérdeznek -- hiszen ők (tapasztalatok híján) szinte vegytisztán azt fogják mondani a családdal kapcsolatos elvárásaikról és terveikről, amit a közegük kívánatosnak tart. Ilyenkor pedig meglehetősen konzervatív képet rajzolunk magunkról, a valóságosnál mindenesetre konzervatívabbat. De az eszembe jut az a szociológus is, aki egy kutatása kapcsán elmondta, hogy míg az önkormányzatoknál dolgozó nők társaságban (főleg ha férfiak is jelen voltak) azt mondták, hogy ha nem lenne muszáj (anyagi okokból), akkor ők nem is dolgoznának, mélyebb személyes interjúkban arról beszéltek, hogy mennyi sikerélményt jelent nekik a munkájuk, és mennyire szeretik.

Kérdéses tehát, hogy mit is mutat egy ilyen felmérés, és hogyan lenne igazán mérhető, mit szeretnének a nők, részben azok, akik gyerek(ek)et nevelnek. A cikk egyébként kitér arra, hogy a gyerekeknek mikor és mennyivel jobb közösségben, arra viszont nem, hogy a nőknek jobb-e, ha egy munkahelyi közösség tagjai.

IA olvasnivalók

Az Index beszámol a "Zsanett-ügyként" ismertté vált ügy néhány fejleményéről. (Részben annak kapcsán, hogy valakik figyelemfelhívó blogbejegyzést tettek közzé a nyomozás visszásságairól. További linkekkel.)

A múlt héten jelent meg a Washington Post külpolitikai oldalán, hogy Nagy-Britanniában és Walesben a rendőrségen bejelentett és feljegyzett nemierőszak-esetek mindössze 5,7%-a (!) zárul le azzal, hogy az elkövető büntetést kap. Az eseteknek pedig alig 10-15%-át jelentik be a rendőrségen, aminek egyik nyilvánvaló oka, hogy 20-ból 19 elkövető akkor is megússza büntetés nélkül, ha feljelentették.

***

A Népszabadság Vélemény oldalán Révész Sándor vitázik egy református lelkésszel. A református lelkész azt mondja, hogy azonos neműek ne házasodhassanak, bár a vita alapjában nem erről szól, hanem hogy hogy s mint demokratikus (vagy nem), ha az egyházak kifejtik homofób véleményüket. Ebbe én nem mennék bele, az egyházak véleménye érdekel (többé-kevésbé, mazochista perceimben persze), az, hogy mit körítenek hozzá a demokrácia lényegéről, történetesen nem. Viszont Révész Sándor válaszában van valami, amit ugyanolyan elutasítandónak tartok, mint az egyházak embereinek homofóbáját.

Íme ez a bekezdés:

A törvények ma sem tekintik a heteroszexuális és a homoszexuális kapcsolatot minden tekintetben egyenlőnek. A melegek házasságkötését a törvény (sajnos) ma még kizárja. Meleg párok gyereket sem fogadhatnak örökbe. Én ugyan arra hajlanék, hogy fogadhassanak, de elismerem, hogy ez már nem olyan kérdés, amelyben ki-ki szabadon követhetné a meggyőződését. Ez már pici, döntésképtelen polgártársakat is érint, akikért az állam felel. A törvényhozónak állást kell foglalnia: milyen súlyú hátrányt jelent - és mihez képest - az egynemű szülőpár? Ebben a vitában az egyházak már valóban joggal léphetnek föl a törvény befolyásolásának igényével (akárcsak a velük ellentétes álláspont képviselői), hiszen az örökbefogadott nem önkéntesen lenne meleg pár gyermeke. Mutatis mutandis az abortusz kérdése is hasonló.

Mhm. Szóval Révész támogatja az azonos neműek jogát a házassághoz, de racionálisként ismeri el a gyermekeket féltő homofób érvelést. Mert "az állam felel" egyes "pici, döntésképtelen polgártársakért", akik számára "hátrányt jelent" az egynemű szülőpár. Csak az a kérdés, hogy milyen súlyút.

Első kérdésem: jól értem, hogy arról van szó, hogy Révész sokakhoz hasonlóan leszűkítően
gondolkodik az örökbefogadásról, és csak azt érti alatta, amikor valakik állami gondozásban lévő gyereket fogadnak örökbe (vagyis olyan gyermeket, aki a pár egyik tagjának sem biológiai gyermeke)? Miközben a valóságban sok olyan egynemű pár van, amelyik neveli egyikük biológiai gyermekét, csakhogy a másik (nem biológiai) szülőnek nincsenek szülői jogai és kötelességei sem. Ami nem mellesleg sérti számos "pici polgártárs" jogát ahhoz, hogy mindkét szülője / gondviselője a jog szerint is az lehessen, ami, vagyis a törvény által elismert családban élhessen.

Második: tulajdonképpen mennyi értelme van annak az érvelésnek, hogy itten homofóbia van, tehát azonos nemű szülők gyerekének lenni rossz, tehát ne tegyük ezt a jog eszközeivel is lehetővé? Ez az érvelés egyrészt masszívan fenntartja a homofóbiát, amit állítása szerint Révész is problematikusnak lát; másrészt pedig még milyen fóbiák is vannak az országban, és milyen elutasítások? Kik határozzák meg, hogy mely csoportoknak "rossz", kiket utasít el "a többség", és akkor ők nevelhessenek-e gyereket? Majd az állam túlnyomórészt heteroszexuális, fehér, ép testű, legalább középosztálybeli férfi képviselői?

Na, a bennem élő pici polgártársnak biztosan nem tesz jót, ha felhúzom magam a(z elvileg jóindulatúnak szánt, ámde homofób) érvelésen,

ezért inkább arra gondolok, hogy tegnap, június 2-án volt a "Blogolj az LMBT családokért" nap, és ha le is maradtam a blogolásról, azért itt van sok-sok (angol nyelvű) link.