Harold Norse (1917-2009)

Van az a fura szokásom, hogy elolvasom a lapokban a gyászjelentéseket, akkor is, ha fogalmam sincs, ki az, akiről szólnak, mert ezt valamiképpen az utolsó alkalomnak érzem, hogy megtudjam, legalább utólag, ki volt az illető. Így olvastam Harold Norse-ról nemrég a Guardianben. Beat-költő volt és kicsit mindig a háttérben, a sikeresség/elismerések közelében, ahogy a cikkből kiderül -- de azért mindig kimaradt valahogyan az igazi sikerből. Nem tudom elhelyezni az amerikai költészetben és nem tudom megítélni a verseit sem (kettőt olvastam el, ezekre hivatkozik a cikk), de a kimaradás oka lehet az is, hogy meleg volt, hangsúlyosan és vállaltan meleg.

Valamelyik éjszaka, amikor már nem bírtam a munkámmal haladni, gyorsan lefordítottam a két hivatkozott versét, hétvégi olvasnivalónak.

Az elsőről azt írják, hogy olyan maszkulinitás-stúdiumvers, anti-maszkulinitásvers; a második meg csak szép, nápolyi barangolásáról szól, ötvözi a klasszikus formaszeretetet és a laza csevegést, ahogy a benne szereplő garázs olajos rumlijában is ott van egy klasszikus fríz.

1.

Nem vagyok férfi

Nem vagyok férfi, nem vagyok kenyérkereső, családfenntartó, vásárlóerő.
Pattanásos a bőröm, kicsi a farkam.
Nem vagyok férfi. Nem szeretem a focit, a bokszot és a kocsikat.
Szeretem kifejezni az érzéseimet. Még át is szoktam ölelni a barátaimat.
Nem vagyok férfi. Nem játszom el a nekem szánt szerepet, üzenhet bármit
a Madison Avenue, a Playboy, Hollywood és Oliver Cromwell,
nem a tévé alakítja, hogy viselkedem.
Nem vagyok férfi. Egyszer lelőttem egy mókust, de megesküdtem,
hogy ilyet nem teszek soha többé. Nem ölök. Nem eszem húst. Rosszul vagyok a vértől.
A virágokat szeretem.
Nem vagyok férfi. Nem voltam katona, inkább börtönben ültem. Nem ütök vissza, amikor az igazi férfiak megvernek és lebuziznak. Nem szeretem az erőszakot.
Nem vagyok férfi. Nem erőszakoltam meg nőt. Nem utálom a feketéket.
Nem érzékenyít el a zászlólengetés. Nem hiszem azt, hogy Amerikát
szeretni vagy elhagyni kell. Én inkább nevetek rajta.
Nem vagyok férfi. Nem volt még tripperem.
Nem vagyok férfi. Nem a Playboy a kedvenc lapom.
Nem vagyok férfi. Sírok, ha bánatom van.
Nem vagyok férfi. Nem érzem magam többnek a nőknél.
Nem vagyok férfi. Nem hordok fecskét.
Nem vagyok férfi. Verseket írok.
Nem vagyok férfi. A békéről és a szeretetről meditálok.
Nem vagyok férfi. Nem akarlak megsemmisíteni.

2.
Ezt itt találtam:
http://www.abalonemoon.com/norse.html

Klasszikus fríz egy garázsban

Ballagtam a városban bús barna nagykövetségek
paloták és tuják között
balkonládákban növesztett pálmafák alatt
a meleg szinte
tapintható volt

gyerekek követtek rosszcsontkodó
bűnös arccal
americano tengerészeket

- nerval jutott az eszembe tends-moi le pausilippe
et la mer d'Italie meg hogy egy
hegyen lakom a posillipón egy gengszter
táncterme alatt
sok tengelicével

a nápolyi öbölben
egy kőkunyhóban
tufabarlangok fölött amelyekbe a tenger
betört telente édes gerardom
száz év alatt
csak nagyobb lett a pusztítás

a torony omlik, a nap sötét
kétségbeejtő a hangszóró megfojt mindent
madarakat sziklákat barlangokat
minden gengszterek kezén
de én jól elálmodozom
ennyi szépséges pusztuláson

mentem gyúlékony sikátorokban tele mosott ruhával
sárga tökkel az ablakokban
omladozó kőfalak, háború nyomai között
az emberi romlottság
milyen súlyos és reménytelen, nevetnem kell

amikor olajoskannák és zsíros rongyok
kerekek, tengelyek között egy garázsban hirtelen
egy klasszikus fríz meztelen figuráit
pillantottam meg
egy szétberhelt autó
alkatrészei között!

tökéletes! és milyen fura! ez a garázs
elnyelt egy szarkofágot!
a szerelőt aki nyugodtan szórja
a festéket
egy autó lökhárítójára,
lapithák és kentaurok nézik figyelmesen!

hogy árad
a nemgondolkodó hús!
az őszinte combok! afrodité
szeme!

a földközi térség mítosza
volt abban a garázsban
ahol az izmos barna ifjak nem láttak semmi szokatlant
munkájuk közben
halott hősök és istenek között

de én láttam, ott volt hermész
a földön egy olajfolt szivárványában
ott tükröződött
és szibilla vad haja
bugyogott kifelé a sok szó a száján
súlyosan csak aztán belefulladt mind
az autók zúgásába

Megfosztva, avagy feminista félelem?

Megjelent az eheti ÉS-ben Joó Mária és Huszár Ágnes válaszával együtt - Fuchs Anna cikkére reagáltunk.

Az én válaszom:

" „A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától” – idézi Fuchs Anna Ayn Randot. Nagyon is egyetértek. Cikkében Fuchs Annának viszont sajnos nem sikerült elkerülnie a szerinte posztmodern feministákra jellemző személyeskedést, akik a nekik nem tetsző véleményeket bizonyos nézőpontnak tulajdonítják (a fehér férfinak). Fuchs Anna csak ennyit ír: „Mulvey hisztérikus programja”, és szerinte ebben a megfogalmazásban semmilyen nézőpont-tulajdonítás nincsen, kritikája szigorúan szövegeken alapul. De hagyjuk a személyeskedést, csak még egyet: valószínűleg félek a szavaktól, mikor azt merem állítani, hogy a „hisztérikus” jelző Fuchs gondolkodásmódját tükrözi.
Fuchs szerint a kifejezés szabadságához tartozik, hogy a nők szexuális tárgyként szerepelhessenek a reklámokon, és így ésszerűtlen betiltani az ilyen reklámokat, mert azok az egyén „klasszikus” szabadságjogán alapulnak. Ám Fuchs arról nem ejt szót, hogy ki ez az egyén (szerinte lényegtelen, hogy általában ki szokott ábrázolni kit) – lényegében nem a nő, hanem a reklámipart (is) irányító férfi. De hát Fuchsnak bizonyára természetes, hogy a férfiakat nőkkel kell megvásárolni: magukra vessenek a nők, amiért nem reklámoznak férfiakat szexuális tárgyként, hogy megvásárolhassák a nőket. Ugyanis bizonyára ez lenne a méltó reakció Fuchs szerint. Cikkében Fuchs azt állítja többek között, hogy a posztmodern feministáknak nyelvvel is való foglalkozása ezen feministák félelmét jelenti a szabadságtól, és hogy küzdelmük a férfiuralom ellen sem áll másból, ellentétben más feministákkal, mint a szavakkal való hadakozásból. Nem szeretném, mert nem tudom magamat körülhatárolni, hogy milyen feminista vagyok. Nekem elég annyi, hogy a nők jogaiért küzdök, és azért, hogy ne legyen patriarchátus. Nagyon sértőnek találom Fuchs szembeállítását, mely szerint a nők „igazi” elnyomása egy általa idézett szomáliai eset, míg Nyugaton a nőknek egyáltalán nem valósul meg semmilyen elnyomása. Valójában Fuchs, különbséget téve kultúrák között, egyes elnyomásokat lényegtelennek nyilvánít, másokat meg nem. Sajnos nyilvánvaló, hogy vannak olyan országok, ahol a nőknek, a nőnek sokkal több mindent szabad, és vannak olyanok, ahol a mai napig semmit. Ez utóbbi ellen nem küzdeni, nem összefogni, nem tudomást venni róla a nőknek és férfiaknak szörnyű lenne. Nagyon nem lényegtelen kérdés, hogy a nők közösségének, a nőknek egyes országokban mit szabad és mit nem. Az idézett szomáliai példa is „ezen múlik”: benne mihez volt joga (semmihez) a kislánynak, őt hogyan kezelték a valószínűleg férfi bírák. Fuchs szerint bűn közösségi jogokat követelni a nők számára. Szerintem pedig, ha egy jogot közösségi alapon tagadnak meg egy egyéntől (csak azért nincs ehhez vagy ehhez jogod, mert nő vagy, azaz a nők közösségéhez tartozol), akkor ezt a jogot közösségi alapon kell felállítani. Egy kisebbség esetében nincs értelme különválasztani a személyt a közösségtől, személyes jogokat a közösségi jogoktól. Ha nekem, mint személynek, aki nő vagyok, kevesebbet szabad, csak azért mert nő vagyok, akkor azon a helyen a nők közösségének is kevesebbet szabad, csak azért, mert ők nők. A Rand-idézetet alkalmazva a férfi többségnek nincs joga ahhoz (sem), hogy megfossza nők kisebbségét attól, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy őket szexuális tárgyként ábrázolják, olyanként, mint akik a férfiak igényét elégítik ki. Márpedig ha akár a mindennapi élet, akár az azt/annak mentalitását valamiféleképpen tükröző, arra rájátszó reklámok a nőknek ilyen szerep-redukciót kínálnak, akkor a férfiak ezekben megfosztják a nőket a kifejezés szabadságától, és egyféle szerepet kínálnak fel nekik. Nagyon jó konkrét példa erre a „Play” márkanevű óvszer, amin még csak nem is egy pár, hanem egyetlenegy nő reklámozza az óvszert. (Férfiakkal miért nem reklámozzák az óvszert?) Elég könnyű a termék neve és a szexisnek ábrázolt nő közt összefüggést találni. De Fuchs szerint mindez az egyén, történetesen a férfi kifejezésjogához tartozik, természetes, hogy így van, és így is kell maradnia. Szerintem sem a reklám, sem a való élet nem lényegtelen, és egymástól nem elválasztható kérdés: a reklám a való életet tükrözi. És bizony, sehol, semelyik országban sem állítható, hogy a nők ne lennének elnyomva ilyen vagy olyan mértékben. Magyarországon is az a természetes, a nagy átlagra jellemző, hogy a nő főz a család minden tagjára. A nő marad otthon a gyerekekkel, mert a nő kap kevesebb fizetést, és mert ez a természetes női szerep, az alapértelmezés, a „default” mind a férfiaknál, mind a nőknél. (Csak egy hivatkozás a sok közül: http://nol.hu/belfold/lap-20090317-20090317-19) Az pedig, hogy a férfi hősök is szépek, még nem elég ahhoz, hogy ne tudjuk, a mai napig a filmekben (is) elég általános, hogy a gyerekekkel a nő marad otthon, a nő várja a férfit meleg étellel, és ha fordítva lenne, akkor az nem lenne szokványos, talán még mindig viccesnek is hatna (lásd pl. A három férfi és egy bébi esetét - rendezte Leonard Nimoy, 1987 -, ahol a helyzetkomikum éppen azon alapul, hogy a három férfi egyedül marad a kisbabával). A teljes jogegyenlőség, a választás joga ahhoz, hogy nekem, mint nőnek, milyen és melyik szerep a jó, még mindenhol messze van, és minden országban küzdeni kell az ellen, hogy ezt férfiak határozzák meg. "

Talán hasonló vita lesz ismét kibontakozóban az ÉS hasábjain, mint annak idején a magyartanításról? Én úgy látom, hogy az előző ÉS-beli "nős", női szerzős vitához képest nem sok minden változott, sem az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok, sem a szerzők többségének hozzáállásában. Az antifeminizmus megmaradt, a feminizmus mint ellenség, ami fenyegető, és ami ellen küzdeni kell, szintén. És természetesen a felsorolt foglalkozásnevek alatt nőket is és férfiakat is értek vegyesen.

Apák, fiúk

Hargitai Miklós a kötelező olvasmányokról írt egy kis cikket a Népszabadságba. Arról, hogy mi miért kötelező, hogy a kötelező olvasmányok köre lassan változik, és hogy mik ennek az okai. Node a címe: Az apák kötelezőit olvassák a fiúk.

Jaj, tudom, hogy ez metafora, az apák meg a fiúk, node a metaforák szépen beszélnek arról a kultúráról, amelybe ágyazódnak és amely beágyazza őket. Ez az ócska redukció miért is szükséges itt? Miért kell kihagyni a képből a volt és jelenlegi diákok felét? (Mellesleg: kutatások mintha azt mutatnák, hogy a lányok történetesen többet olvasnak.)

A cikk vége egyébként külön szomorú:

A válogatást az irodalomtanárok is elvégezhetik, de a tapasztalatok szerint nem szívesen vállalják. Ennek egyik oka az óvatosság: könnyen szembetalálhatják magukat a szülők egy részével vagy a helyi politika formálóival. Ugyanebbe az irányba mutat a kényelmi szempont is: a Goriot apóhoz vagy A köpönyeghez megvannak az óravázlatok - a Malom a pokolban, A 22-es csapdája vagy netán a Harry Potter tananyagba integrálása túl sok pluszmunkát igényelne.

És ha kitérünk a szerzőkre is, nemcsak az olvasó apákra, anyákra, fiúkra és lányokra: a kötelező olvasmányok közül hányat írt nő? Vajon van-e középiskola, ahol a tanár gender-kérdésekről is beszél Magyarországon? Van egy hatalmas amerikai tanári kézikönyvem, mindenféle irodalmi szemelvénnyel, az órán megvitatható kérdésekkel: a szövegek (versek, elbeszélések) jelentős része az afrikai-amerikai tapasztalatról szól, no meg nőkről, nőktől -- pompásan lehet beszélgetni a szövegszervező és a társadalomszervező erőkről egyszerre. Node ha a régi óravázlatokról van szó, nem sokat mondhatunk.

Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)