Babák és nemek

Egyre gyakrabban szembesülünk azzal, amit eddig is tudtunk, de ennyire gyakran nyilván mégsem tapasztaltunk: hogy az emberek megőrülnek, ha nem tudják valakinek a nemét.

Hol is lehetne ez a szorongás nyilvánvalóbb, mint a babák esetében -- hiszen rajtuk tényleg nem látszik semmiféle nemi jelleg, egy szál pelenkában általában egyik sem látszik sem fiúnak, sem lánynak.

És ezért kérdezgetnek. Az első kérdés a fiúvagylány. És kommentálnak. Nemrég narancssárga sapka volt a babánkon és fehér kezeslábas: se ilyen, se olyan színek. Egy boltban a pénztáros viszont fiúként azonosította, és ijedten kiabált, amikor valami (történetesen) rózsaszín lapot mutattunk neki, hogy lekössük a figyelmét és ne nyűgösködjön: "hóóó, neki rózsaszínt? ugyan máááár!" Ma a fodrászunk magyarázta, hogy mennyire borzasztó, ha a lánybabáknak még rövid a hajuk, mert az ő lányait emiatt fiúnak nézték, holott rózsaszínbe öltöztette őket, de később a fiúnak nézés miatt hatalmas masnikat is applikált a fejükre. És nap mint nap ez van. Mintha számítana bármit ezekben a percnyi kis interakciókban a baba neme -- mert persze vannak, akiknek minden percben számít, mert szoronganak, ha nem tudják fixálni. Hiszen a neme (és a saját nemük) szerint kell reagálniuk a másikra. Aztán erre a kétosztatú alapkőre ráépítenek olyan dolgokat, mint a kötelező heteroszexualitás (minden kisfiú a kislányoknak udvarol), a nagyon is társadalmi nemi szerepek naturalizásása (a kislányok már csak ilyenek, a kisfiúk meg aztán kisfiúk), no meg a homofóbia, elképesztő alapokra elképesztő felépítmények... És erősítgetik őket naponta.

Deregulák

A kormány szeretné, ha az új polgári törvénykönyv (Ptk.) 2010 januárjában életbe léphetne, és ezért az MSZP úgy tűnik, engedményeket tesz -- erről ír a HVG legfrissebb száma ("A közöny regulái" -- még nem elérhető a neten).

A cikk szerint a kormánypárt kihátrál az új Ptk. egyik "legnagyobb vihart kavart újítása, a házastársi hűséget mint törvényi kötelezettséget a hazai családjogból törölni kívánó kormányjavaslat mögül". (Az eddigi tervezet a házastársak együttműködési és támogatási kötelezettségét tartalmazta.) A javaslat ellen tiltakozott a FIDESZ és a KDNP, no meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik bizottsága, a Hit Gyülekezete és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is -- ők mind ragaszkodnak hozzá, hogy ez a keresztény házassági jogból a modern magánjogba átszármazó passzus, a szexuális hűség előírása benne maradjon a Ptk.-ban. (De vajon miért? Komolyan azt gondolják, hogy ha a házastársi hűség kívánalma ott áll egy törvényben, majd kevesebben létesítenek házasságon kívüli szexuális kapcsolatot?)

Ennek jelentőségéről ír a Háttér Társaság a Melegekért (A Háttér Társaság a Melegekért véleménye az új polgári törvénykönyv parlamenti vitája kapcsán összehívott konferenciára, 2008. november 18.):

A FIDESZ és a KDNP több képviselője is felhívta a figyelmet rá, hogy a törvényjavaslatból hiányzik a házastársi hűség fogalma, amely egyben a bejegyzett élettársi hűség fogalmát is magával hozná. A törvényjavaslat előkészítése során a Prof. Vékás Lajos vezette Kodifikációs Bizottság jutott arra a következtetésre, hogy a „hűséggel tartoznak egymásnak” fordulat helyett az „együttműködési és támogatási kötelezettség” szerepeljen a törvény szövegében. Ezt az álláspontjukat a 2008. márciusában megjelent „Szakértő Javaslatban” is fenntartották, a házastársi hűség követelménye ebben sem szerepel. Véleményünk szerint a hűség az emberek döntő többsége számára valóban a tartós párkapcsolat alapvető eleme, de ebből nem következik az, hogy ennek jogi kényszerítő erejű szabályozásban kellene érvényt szerezni. A családi viszonyok jogi szabályozásának nem feladata, hogy a partnerek magánéleti döntéseibe beavatkozzon. Egy párkapcsolat belső viszonyainak állami szabályozása csak annyiban indokolt, amennyiben arra a gyengébb fél érdekében szükség van. A hűség követelményének kodifikálása mellett ilyen közpolitikai érdek nem szól. Tapasztalatunk szerint ugyanakkor a hűtlenség vádja a bírósági eljárások során gyakran önkényesen kerül alkalmazásra, a bíróságok gyakorlatában a nők hűtlensége, ill. az azonos nemű személlyel történő házasságon kívüli szexuális kapcsolat súlyosabb elbírálás alá esik, holott ennek ésszerű indoka nincs. A hűség-követelmény gyakorlati alkalmazásának eredménye a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése.

A cikk azt állítja: úgy tűnik, az MSZP jogász munkacsoportja hajlik arra is, hogy elfogadja azt a Vékás Lajos-féle tervezetet/javaslatot, amely szerint leszármazó hiányában ezentúl ne csak az örökhagyó házastársa vagy élettársa örököljön, hanem a korábbi közös lakáson felüli vagyon felét az elhunyt személy szülei kapják meg (amennyiben még életben vannak). Vagyis az új Ptk. ilyen módon hátrányosan megkülönböztetné a gyermektelen párok életben maradt tagját: közös / közösen szerzett vagyonuknak csak a fele maradhatna rá, a másik fele az életben levő szülőké lenne. Ha viszont van gyermekük, mindent a pár életben maradt tagja örököl. Ez önmagában is visszásnak tűnik, de még inkább az, ha figyelembe vesszük, hogy az azonos nemű párok nem lehetnek mindketten a gyermekük szülei. Nemcsak hogy nem fogadhatnak örökbe gyermeket, de a pár egyik tagja élettársa biológiai gyermekét sem fogadhatja örökbe, hiába nevelik mindketten. Így ha a gyermeket nevelő párnak az a tagja hal meg, aki nem biológiai szülője a gyermeknek, és örökbe sem fogadhatja, akkor az életben maradt társa és a gyermek is rosszul jár: (lakásukon felüli) közös vagyonuk felét elveszítik. És ha a biológiai szülő hal meg? Utána csak a gyermeke örököl? Vagy az élettársa is? A fonál elveszítése helyett egyszerűbb és megnyugtatóbb volna, ha a törvény elismerné az azonos nemű párok és gyermekeik kapcsolatát annak, ami: családnak, az összes vele járó joggal és felelősséggel.

A nemek és a melegházasság

"li" nevű olvasónk hozzászólt egy korábbi bejegyzéshez a kaliforniai melegházasság-betiltásról, vagyis arról, hogy Kaliforniában, bár korábban minden politikai és bírói testület támogatta az azonos neműek jogát a házassághoz, és idén lehetővé is tették ezt, az elnökválasztással egyidőben tartott népszavazás elutasította, hogy azonos neműek is házasodhassanak -- csekély többséggel (52%), de többséggel. "li" a Slate.com magyarázatot kereső cikkét ajánlotta figyelmünkbe.

A cikk szerint hibás analógiát teremtenek azok, akik azt mondják, hogy azért nem értik a többség elutasítását, mert a homofóbia éppen olyan, mint a rasszizmus. Ha tehát sokan elmentek szavazni, különösen a korábban kevésbé aktív afrikai-amerikai és latin-amerikai választópolgárok közül, tudniuk kellett volna, hogy a melegek egyenjogúsága éppen olyan alapvető jog és éppen olyan fontos, mint a különböző etnikai csoportok egyenjogúsága: az Obamát támogatóktól tehát nagyon is elvárható lett volna, hogy támogassák a melegek egyenjogúságát, vagyis ne legyenek homofóbok.

A cikk szerint viszont nem erről van szó. Kalifornia lakóinak többsége nem homofób, hiszen általában támogatja az LMBT emberek egyenlő jogait: azt is, hogy együttélésüket szabályozza a polgári jog, hogy örökölhessenek egymás után, örökbefogadhassanak gyerekeket vagy egymás gyermekeinek közös szülei lehessenek, hogy ne diszkriminálja őket egyénként vagy párként a munkahelyük, az adóhatóság vagy az egészségbiztosító. Csak a házasságra mondtak nemet. A házassággal azonos jogokkal járó regisztrált élettársi kapcsolatra nem. Ez viszont a cikk szerint nem homofóbia, hanem a nemi szerepekhez való ragaszkodás.

Hiszen az azonos neműek házassága átalakítana egy olyan intézményt, amely jelenleg két különböző nemet, nemi szerepet határoz meg. A "férj" és "feleség", férfi / nő felosztás helyett "házastársakként" definiálná az összeházasodó párokat. A melegházasságot elutasítók talán inkább a férfi/nő felosztáshoz ragaszkodnak, nem bigott homofóbok -- mondja a cikk. Csak ragaszkodnak a kultúránkban igen erősen gyökerező nemi szerepekhez. (Amelyekkel még a feminista mozgalom sem megy szembe, állítja a szerző. Nem akarja megszüntetni a nemi szerepeket, inkább azért küzd, hogy a nők és a férfiak egyenlőbbek legyenek, a nemekre vonatkozó korlátozások pedig kevésbé szűkreszabottak.)

A cikk szerint az, hogy a szavazás eredménye nem a homofóbia megnövekedését mutatja, bizakodásra ad okot. Persze lehet, hogy ezen a helyzeten (a nemi szerepekhez való ragaszkodáson) változtatni nehezebb, mint szembeszállni a rasszizmussal. A többség talán akkor lesz majd kész a melegek házasságának elfogadására, amikor egy nő is lehet elnök.

Az érvelés jónak tűnik, szerintem viszont mégis sántít. Az igaz, hogy az emberek többsége valószínűleg a nemi szerepekhez ragaszkodik inkább, és nem annyira az LMBT emberek gyűlölete mozgatja őket -- csakhogy én ezt a kettőt nem tudom így külön látni. A mai társadalmunkban adott nemi szerepekhez való ragaszkodás, férfiak és nők éles elkülönítése, a ragaszkodás a heteroszexuális privilégiumokhoz igenis értékesebbnek tekinti a heteroszexualitást, a férfiak és a nők kapcsolatait más kapcsolatoknál, és így homofób. Nemcsak a kapcsolatok valamilyen szintű elismerésének megtagadása jelent homofóbiát -- az egyenlőség bármilyen okból való megtagadása az. Nem lehet tehát szembeállítani a heteroszexizmust (vagyis a heteroszexualitás magasabbra értékelését) a homofóbiával, mert azonos a gyökerük, sőt, egyszerűen azonosak.

Az igaz, hogy a feminista mozgalom nagy része nem megy szembe a kulturálisan elfogadott nemi szerepekkel -- nyilvánvaló, hogy már csak azért sem, mert olyan éles elutasításba és ellenállásba ütközne, hogy semmit nem tudna tenni mondjuk a nők elleni erőszak csökkentése érdekében. De azért van olyan része is, ami szembemegy. Persze ennek az az ára, hogy marginálisnak tekintik.

A kopernikuszi fordulat ezen a területen még hátravan, írja Nádas Péter -- és tényleg.

Bizonyos szempontból olyan egyszerűnek látszik pedig. Én úgy látom, hogy az ember neme az identitásai halmazában csak egy tényező, mondjuk a 10. vagy a 18., vagy nemtudomhányadik. Nagyon sokan viszont az elsőnek és legfontosabbnak tekintik, énjük legalapvetőbb meghatározójának. Hiszen hihetetlen intézménydömping és tanításdömping mondja, hogy az. Ahogyan a homofóbiát is hihetetlen intézménydömping és tanításdömping tartja fenn -- ugyanaz a dömping.

Nemiszerep-nevelés és szexedukáció

Mindig tudtam (olvastam róla, láttam, hallottam -- és jó, nem "mindig is", de régen tudom), hogy a kisbabákat az első pillanattól nevelik (a szülők és mindenki más) a kötelező / elvárt nemi szerepekre. Onnantól kezdve, hogy az anyák az ugyanakkora méretű és súlyú újszülötteket átlagosnak tekintik, ha lányok, viszont kifejezetten nagynak, ha fiúk, a babaruhákon át, amelyek szabadban végzett munkákat, szakember-állatkákat ábrázolnak, ha kékek, és hercegnőket, ha rózsaszínek (és fodrosak, jaj), a magassarkú babacipőkig.

De azért néha mégis sikerül megdöbbenteni. Utoljára két kisfiús szülőpár gondolkodtatott el. Mindkét kisfiú kb. 4-5 hónapos. Az egyiknek a szülei folyamatosan azt mondogatják, hogy "nagy csajozós", "tetszeni akar a lányoknak" (kisgyerek lányrokonoknak), utazás közben is "a nőket stíröli", amikor a mi babánkkal találkozott, akkor "jött udvarolni / csajozni", stb. A másik valami olyasmit írt a babájáról, hogy "tegnap megfogdosta a barátnőm, Juli mellét, de Juli nem tett feljelentést". Pontokba szedem:

1. Az a feltűnő ezekben a fiúbabákra vonatkozó szövegekben, hogy amolyan aktív szexuális tevékenykedőnek állítja be őket -- valószínűleg ez a lányok esetében nem így van. Nehezebben tudom elképzelni, hogy valaki a kis lánygyerekéről azt mondogassa, hogy mekkora "pasizó", vagy hogy "megtapizta Zoli barátomat, de Zoli nem tette szóvá a szexuális zaklatást".

2. Olyan furán is hangzana, nem? Egyrészt volna benne valami pedofília-szagú, és ráadásul azért lenne rossz izű, mert túlnyomórészt a kislányokat/nőket szokták molesztálni.

3. Másrészt meg amúgy is úgy működik mindenféle társadalmilag helyeselt reprezentáció, hogy a férfiak azok, akik szexuálisan aktívak, a nők meg passzívak -- és ennek is megfelel a fenti képlet: a kislányok legfeljebb tetszeni akarnak, a fiúk viszont "a nőket nézik", "mennek udvarolni", sőt, nőket "fogdosnak". Tiszta nemiszerep-nevelés és heteroszexista szexedukáció, 4 hónaposan -- de hát bele is kell adni apait-anyait, hogy a gyerekek (aztán meg nők és férfiak) jól szabályozottak legyenek, ugye...

4. És végül: nemcsak nőségre és férfiságra vannak ám tanítva ezek a 4 hónapos babák, hanem arra is, hogy heteroszexuálisnak kell lenni, de nagyon. Ami engem azért is ért váratlanul, mert az egyik baba szülei (az elsőé, aki "csajozós") mindketten nők. Vagyis ők szembementek egy nagy társadalmi elvárással, és elvileg elfogadják magukat, tehát a szembemenést is, de a gyerekük fejébe máris nyomatják, hogy mi a nagy társadalmi elvárás lényege: a heteroszexualitás mint rend őrzése.

5. Ilyenkor azon is elgondolkodom, és sajnos aggódva gondolkodom el, hogy hogyan tudjuk majd megkímélni a mi babánkat ettől a sok nemiszerep-sztereotípiától. Mert számtalan van. Nézem a gyerekeket a játszótéren: a fiúk kényelmes ruhákban rohangálnak és erősödnek, a lányok fodros réklikben ülnek a homokozó szélén. (Na jó, nem mind, de sokszor látok ilyet.) A szülők azt mondogatják, hogy a fiúk ilyenek, rohangálnak és koszosak (büszke félmosollyal). Persze van lány is, aki rohangálhat és bekoszolódhat, de ez a szövegekben nem jelenik meg... És ha olyat mond valaki a mi babánknak, hogy "szép kislány, üngyümbüngyüm, ugye fontos, hogy vigyázz a ruhádra, a lányoknak úgy is kell, üngyümbüngyüm, játsszál főzőcskést, az való a kislányoknak, üngyümbüngyüm, a lányoknak tetszeniük kell a fiúknak, neked melyik fiú a szerelmed, üngyümbüngyüm", hát izé -- asszem, elküldöm ide-oda. És persze magyarázhatom a gyereknek, hogy ez nem is így van, csináljon, amit akar, és nyugodtan megválaszthatja, ki tetszik neki, kinek akar tetszeni és mikor, és tudom, hogy ez a fontos, de mégiscsak pluszfeladat, holott nem kellene annak lennie.

Genderkritikus anyák, apák, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és akárhogy gyerekkel foglalkozók, nektek hogy megy ez?

Szülni homofóbországban

Olyan sokan kérdezték már (kommentben, e-mailben), hogy végül milyen volt a szülés, egy korábbi írásom miatt, amelyben röviden leírtam, hogy egy nagy és "természetesszülés"-párti kórházban a szülésznők kara közölte az orvosunkkal, hogy nem kíván fogadott szülésznő lenni, ha mi ketten vagyunk anyák, hogy most válaszolok:

végül jó volt.

Az épp ügyeletes szülésznő jó fej volt (nem tudtam rögtön, hogy az lesz, de annak bizonyult -- és utólag azt gondolom, hogy látszott ez az arcán, de mondjuk első körben nem voltam éppen analizáló hangulatomban), és nagyon jó szülésznő is (megnyugtató és ugyanakkor magabiztos, és sikerült megóvnia attól is, amit én nagy rémségnek tartok, a gátmetszéstől). Persze amint kiderült, hogy egy nő jön be velem szülni, tudta, hogy mi vagyunk azok -- ez meggyőződésünk, bár bizonyosan nyilván nem tudhatjuk. (Vagyis de, nagyjából. Szóval rögtön tudnia kellett, hogy mi egy pár vagyunk.) Úgy viselkedett, hogy nyilvánvaló volt, tudja, hogy a párom a másik anya, punktum. És úgy is, hogy ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, csak annyit, amennyi van neki. Szóval nemhomofóbként viselkedett.

Egyrészt lehet, persze, hogy ott sem volt azon az ominózus napon, amikor az orvosunk megkérdezett minden szülésznőt, és mind elutasító volt. Másrészt meg az is lehet, hogy ő is nemet mondott, mert elvben és megszokásból és tudatlanságból homofób, aztán meg azt látta, hogy ott egy szülő nő, meg az izguló, jó fej, segíteni akaró párja, meg jön a baba, és akkor egyszerűen azt tette, amit tennie kell, az ő 22 éves gyakorlatával: szülésznő volt, segítőkész és profi. És akkor az is lehet, hogy oldottunk egyet az átgondolatlan homofóbiákon.

Ja, és aznap éjjel ott volt az a szülésznő is, aki tudta, hogy mi kétanyák vagyunk, és jól lemondta a munkát pár héttel a szülés előtt, elfoglaltságára hivatkozva. Odajött hozzánk a folyosón, ahol már a csodaszép babánkkal álltunk, gratulált, és vidámkodott.

És ami még volt: én is vidámkodtam, mert a babánk 3 és fél óra alatt kibújt, és ebből is kevesebb mint 3 óra fájt igazán, és ez az első szülésnél ritka rövid idő.

És van egy csodálatos, szépséges és máris nagyon okos és ügyes babánk.

Így tehát 5-re emelkedett azoknak a pároknak a száma, akik kétanyaként vállaltak gyereket és személyesen ismerjük őket. (Ismerünk olyanokat többet is, akik együtt nevelnek gyereket, de nem együtt vállalták annak idején; és hallomásból tudunk más párokról is, akiket nem ismerünk.)

Két morgás

Nap mint nap lehet ilyesmiket olvasni, tudom. De most egy órán belül két olyan esettel is találkoztam, ami miatt nem lehet mást tenni, morogni kell:

amikor a nőket a biológiára alapozott sztereotípiákkal kezelik (le).

1. A Nők Lapjában Szendi Gábor adja elő a tőle és sokaktól megszokott bizonyítatlan téziseket. Hogy pl. a nők nemcsak szag alapján választanak maguknak férfit, de más-más módon működik a szagérzékelésük, ha épp terhesek, vagy ha nem. És ezért tragikus (szerinte), ha fogamzásgátlót szednek, mert akkor az történik, hogy "úgy működnek", meg a szaglóérzékük is úgy működik, mintha terhesek volnának, és nem a nemterhesen választott pasit választják, hanem másmilyet, ráadásul olyat, aki genetikailag közel áll hozzájuk, és így nem tudnak együtt gyermeket nemzeni, ó, borzalom. Node vannak azért ebben a teória-halomban megmagyarázatlan elemek. Egyrészt van ez a nagyon divatos pólószagolászás, amikor 10 nővel és/vagy 10 férfival megszagoltatnak összeizzadt pólókat, válasszanak maguknak szimpatikusan büdöset. Első gond: a hasonlóan nagyarányú kísérletek eredményeit tudományos tényként közlik bulvár- és nembulvár lapok. Amelyek semmilyen más témában nem közölnének hasonlóan kis mintán elvégzett "kísérleti eredményeket", alátámasztatlan állításokat, csak a milyenek-a-nők és milyenek-a-férfiak kérdésről. (Na jó, a milyenek-a-melegek téma megy még hasonlóan.) Aztán: ki hiszi el, hogy nincs tíz másik meghatározó eleme a nők / férfiak választásainak (kapcsolatok, társadalmi és kulturális tőke, osztály, családi viszonyok, ideológiák, stb.), és a szagolgatás a legeslegfontosabb? (Én biztosan nem.) Aztán: mi van azokkal a nőkkel, akik nem férfiakat akarnak szagolgatni? Aztán: hogy van ez Szendiék szerint? A nők kiválasztanak egy pasit, hogy gyereket csináljanak, de amikor terhesek, akkor már nem is tetszik nekik a pasi, mert akkor már másféléket szagolnának inkább? Csak megszokásból / kényszerből maradnak vele? Meg aztán: miért is viselkednének úgy a fogamzásgátlókat szedők, mintha terhesek volnának? (Mert Szendi szerint ez úgy van, hogy akik nem szednek, azok az "alfa-hímektől" akarnak gyereket, akik meg igen, azok -- nagy ég! -- feminin férfiakhoz vonzódnak, akik nem tudnak szaporodni! És kedvesek! És szeretik a gyerekeket! Vagyis: nem is férfiak. Szendi szerint. Jó tudni.)

És akkor a végkifejlet: a fogamzásgátlás, megint csak Szendi szerint, "olyan, mint az atombomba", és még sejtelmünk sincs, mit szabadítottunk vele a nyakunkra. Mondjuk nekem van sejtelmem arról, hogy mi nyomja a hasonló ideákat ontók szívét: azok a nők szabadultak a nyakukra, akik megválaszthatják, mikor akarnak gyereket szülni és mikor nem, akik elválhatnak, ha akarnak, dolgozhatnak, ha akarnak, élhetnek azzal, akivel akarnak... (Már aki elég szerencsés mindehhez, mert persze egyáltalán nem minden nő az.) Komolyan: atombomba ez. Egyeseknek.

2. A Magyar Narancsban meg Hajdu János, a női kézilabda-válogatott leköszönő szövetségi kapitánya mond hihetetlen tanulságokat. Hogy neki tudnia kellett, "ki hogyan reagál a hangos szóra, hogy viselkedik kudarchelyzetben vagy ha menstruál, hogyan, ha nincs hapsi a közelben, és hogyan, ha van. Ha ezeket egy nőnél nem tudod, marha nagy luftokat rúghatsz." Értjük. A nők ilyen biológiai lények, reagálnak erre-arra, ami éri őket, és ezen felül kibújnak a bőrükből, ha menstruálnak, vagy ha pasiznak / nem pasiznak. Megint csak: vajon minden kézilabdázónk heteroszexuális? De ami még fontosabb: ilyesmiket csak a nők esetében kell tudnia egy edzőnek? A férfi sportolóknak nincsenek hullámhegyeik és -völgyeik, hormoningadozásaik, nem viselkednek másképp a magánéletük, a szexuális életük alakulásától függően? Dehogynem. Csak erről nem így fogalmaznak a férfiak edzői. A nőkről viszont így kell beszélni, hiszen testükbe zárt állatok, ugye?

Akkor már csak sóhajtottam, amikor HJ "öreglányoknak" nevezi a kazahsztáni kézilabdázókat, akik mellesleg megverték a mieinket, az interjút készítő Simon Andrea pedig szintén "kazah öregasszonyokat" emleget (idézőjel nélkül).

No, ennyi volt a morgás mára, zárul Nira morgástára. Akinek kedve van, adja ki az általa mostanában olvasott borzasztóságokat magából, kommentben!