Nem szabad a csók

Nem csak a feketék, félvérek nem kívánatosak Magyarország buszain, hanem a romák mellett a melegek sem a hazai szórakozóhelyeken. Bár március 19-én beengedni még beengedték őket az ismert Szimplakert nevű szórakozóhelyre, a biztonsági őrök bentről már kiparancsolták azt a férfipárt, akik csókolóztak (vagy az is lehetséges, hogy megkérték őket, hogy távozzanak). Magyarországon, úgy tűnik, hogy ez a fajta csók - az azonosnemű csók - nem megengedett. Az őrök – akik a szórakozóhely „többi” vendégének testi épségét és kellemes közérzetét gondolták biztosítani - arra juthattak, hogy a szórakozóhely „egyéb” (előbb gondosan kiválasztott, elkülönített/szegregált, többségi) vendégeit a csók valószínűleg veszélyezteti. (Hiszen, mint tudjuk, a melegség úgy terjed, hogy egy hetero ránéz egy csókolódzó meleg párra.)

Ez az esemény volt az előzménye annak a megmozdulásnak, amit a CEU Gender Tanszéke szervezett meg másnapra, azaz március 20-ára a fent említett „kedves” helyre. (Talán sokunknak, és nem csak nekem meglepő, hogy éppen a Szimpla volt az a hely, ahol ez megtörténhetett.) Jelen voltunk kb. 40-en, a legnagyobb számban CEU-ra járó diákok. Az akció lényege a „szabad-a-csók” volt, mindenki megcsókolta azonosnemű párját (vagy nem őt, vagy senkit: "csak" eljött).

Tettünk következménye: péntek este úgy tűnik, hogy szabad volt csókolózni, bár nem kizárt, hogy a forgalmas időpont miatt. Hiszen így, ahogy sokszor, láthatatlanok maradtunk, és nem kell rólunk, vagy az egyenlőtlen bánásmódról beszélni. Nem kell velünk, melegekkel szembesülni. Az ügynek egészen biztosan lesz folytatása - egy ismételt, ezúttal „hétközepibb”, „délutánibb” csókakció is várható. Most, hogy itt a tavasz.

Igazi vagy?

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk. A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek tudjuk látni…)

A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem és szeretem. Mégis kétségekkel – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek, előszavában olvashatjuk – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont (ti. heteroszexuális férfi lett megint az alapeset) különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, a vonatkozó részben a nő – férfi (és amit általában ugyanígy adottnak veszünk, hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált, fenntartott dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyeneket: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)

Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek beszéltebb témák mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nemcsak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulósabb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni”-vel. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokratikus, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott van a holisztikus, nőközpontú látásmódja a szülésnek, amely a szülést nem medikalizált kontextusba helyezi, arról nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél.

Szendi Gábor jelen könyvben az, aki a leegyszerűsítőbb elképzeléseket adja írásában. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán (The masculine self! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? (A grafikont nézve ez is kikövetkeztethető…) De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defeminizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, ill „a szexuális transzszexuális” (sic!), utóbbinak definicíója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról vagy transzszexuális nőről van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek., agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú: védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. A társadalmi nem fogalma: az a ma már tudományban evidens dolog, hogy ti. olyanná leszünk, amilyenné tesznek minket, Szendi tudományos igényű írásában teljességgel eltűnik, pedig a vizsgált témában egyáltalán nem lehetne elhanyagolható.

A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások, és amellett, hogy a határokról sokszor (a legtöbbször) úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, mint aki úgy Másik, hogy velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.

Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „”klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ebből következik, hogy ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. De fontos, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.

Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy függőleges közvetítésnél a modell az az ember, akinek a vágyát imitálod. Csak a vágyát utánzod, nem őt – ahogy pl. Julien Sorel tette ezt Napóleonnal. Érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha ez a modell a közvetlen világodba kerül, pl. éppen a legjobb barátod. Akkor az történik, állítja Girard nyomán Bec, hogy megjelenik a rivalizálás. Másképpen: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is, és az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. A kollektív gyilkosság csak úgy működik, ha az áldozatot bűnösnek kiáltják ki, erre a mechanizmusra a Biblia is rámutat: ha tudod, hogy az áldozat vétlen, akkor nem működik. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Olyan szinten vagyunk, ahol az utolsó bűnbak maga a kereszténység, és ez az utolsó korlát is, ami visszatart az erőszak teljes szabadon eresztésétől. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. Mikor az utánzás a riválisra irányul, az gyilkossághoz vezethet, mikor önmagad ellen fordítod, az pszichózis vagy skizofrénia, írja Bec. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak, a legnagyobb erőszak, az atombomba, emberek kezében van. Nem tudjuk, mi fog történni, új helyzet előtt állunk. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel csak az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A nem elérő, nem nyerő tudatról van szó, mikor a nem vágyakozásra vágyunk. Ez az, amit nehéz, de mindenképp érdemes elérni…

A harmadik fejezet címe: „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár azt írja, hogy négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással.. Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.

Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát, és az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.

Lelkes Zoltán jobbára a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét: diplomás nők is átlag 27,4%-al kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor ugyanis az egyén is képes boldog lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratágiákat ad meg.

Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna előszavát olvashatjuk a kreatív írás, az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna írásait olvashatjuk a kötet végén.

Ami pedig engem illet: kétségeim és a fenntartásaim változatlanok.

Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)

Betiltotta az LMBT felvonulást a rendőrség

Itt olvasható az LMBT szervezetek sajtónyilatkozata a rendőrség felháborodást kiváltó tiltására:

"Megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy Budapest rendőrfőkapitánya nem engedélyezi a július 5-i Meleg Méltóság Menetet azzal az indokkal, hogy az akadályozza a forgalmat. A rendőrök korábban álló rendezvényt javasoltak a Felvonulási térre.

A menet a tervek szerint szombat délután fog végigvonulni az Andrássy úton, számos korábbi LMBT felvonulás és más felvonulások megszokott helyszínén. Álláspontunk és több éves tapasztalatunk szerint az út felét elfoglaló menet a szombati enyhe forgalomban nem okoz olyan mértékű fennakadást, ami betiltását indokolná. Így a rendőrség érvelése csupán ürügynek tűnik, hogy lengyel és orosz mintára ellehetetlenítse a felvonulást.

A rendőrség azon javaslata, hogy álló rendezvény legyen a belvárosból kieső területen valójában azt eredményezné, hogy a felvonulást elrejtené a nyilvánosság elől, lehetetlenné téve annak egyik célját, az LMBT emberek láthatóvá tételét.

Felszólítjuk Budapest rendőrfőkapitányát, hogy tartózkodjon a gyülekezési törvény önkényes értelmezésétől, amely korlátozza az LMBT emberek és a velük szolidáris tüntetők gyülekezési szabadságát, és vegye tudomásul a tüntetés ismételt bejelentését. Felszólítjuk a rendőrséget, hogy ne a menet betiltásával próbálja megakadályozni a tüntetés ellen várható szélsőjobboldali támadásokat, hanem végezze a munkáját, és védje meg a felvonulókat a várható támadásoktól."

Atlasz LMBT Sportegyesület
Dél-alföldi Meleg Baráti Kör
Együtt Egymásért Kelet-Magyarországon Egyesület
Flamingó Kör
Friss Gondolat Ifjúsági Egyesület
gay.hu szerkesztősége
Háttér Társaság a Melegekért
Labrisz Leszbikus Egyesület
Lambda Budapest Baráti Társaság
Mások szerkesztősége
Na végre! szerkesztősége
Patent Egyesület
pride.hu szerkesztősége
Szimpozion Egyesület
Szivárvány Misszió Alapítvány

Ha csatlakozni kívánsz a tiltakozáshoz, küldj te is tiltakozó emailt a rendőrségnek, itt vannak a részletek: http://www.egyenlojogokat.hu/tiltakozas