Saját múzeum - A museum of our own

Az Amerikai Egyesült Államok Képviselőháza 2009. október 14-én döntött arról, hogy megépülhet Washingtonban a National Women's History Museum. A Szenátusnak is rá kell bólintania a törvényre, de a híradásokból úgy tűnik, hogy ez már csak formalitás.

Miért van szükség erre a múzeumra?

A választ a (most még virtuális) múzeum vezetője adja meg: "Történetünk oly nagy része ismeretlen, hogy amikor az emberek végre meglátják, mekkora szerepet játszottak a nők a nemzet történetében, az egész egyszerűen megrázza őket. Azért van szükség egy külön múzeumra, hogy az emberek átéljék ezt a kulturális sokkot."

A múzeum épülete hat-hét év múlva készül el, addig is, itt a honlapja: http://www.nwhm.org/

Megfosztva, avagy feminista félelem?

Megjelent az eheti ÉS-ben Joó Mária és Huszár Ágnes válaszával együtt - Fuchs Anna cikkére reagáltunk.

Az én válaszom:

" „A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától” – idézi Fuchs Anna Ayn Randot. Nagyon is egyetértek. Cikkében Fuchs Annának viszont sajnos nem sikerült elkerülnie a szerinte posztmodern feministákra jellemző személyeskedést, akik a nekik nem tetsző véleményeket bizonyos nézőpontnak tulajdonítják (a fehér férfinak). Fuchs Anna csak ennyit ír: „Mulvey hisztérikus programja”, és szerinte ebben a megfogalmazásban semmilyen nézőpont-tulajdonítás nincsen, kritikája szigorúan szövegeken alapul. De hagyjuk a személyeskedést, csak még egyet: valószínűleg félek a szavaktól, mikor azt merem állítani, hogy a „hisztérikus” jelző Fuchs gondolkodásmódját tükrözi.
Fuchs szerint a kifejezés szabadságához tartozik, hogy a nők szexuális tárgyként szerepelhessenek a reklámokon, és így ésszerűtlen betiltani az ilyen reklámokat, mert azok az egyén „klasszikus” szabadságjogán alapulnak. Ám Fuchs arról nem ejt szót, hogy ki ez az egyén (szerinte lényegtelen, hogy általában ki szokott ábrázolni kit) – lényegében nem a nő, hanem a reklámipart (is) irányító férfi. De hát Fuchsnak bizonyára természetes, hogy a férfiakat nőkkel kell megvásárolni: magukra vessenek a nők, amiért nem reklámoznak férfiakat szexuális tárgyként, hogy megvásárolhassák a nőket. Ugyanis bizonyára ez lenne a méltó reakció Fuchs szerint. Cikkében Fuchs azt állítja többek között, hogy a posztmodern feministáknak nyelvvel is való foglalkozása ezen feministák félelmét jelenti a szabadságtól, és hogy küzdelmük a férfiuralom ellen sem áll másból, ellentétben más feministákkal, mint a szavakkal való hadakozásból. Nem szeretném, mert nem tudom magamat körülhatárolni, hogy milyen feminista vagyok. Nekem elég annyi, hogy a nők jogaiért küzdök, és azért, hogy ne legyen patriarchátus. Nagyon sértőnek találom Fuchs szembeállítását, mely szerint a nők „igazi” elnyomása egy általa idézett szomáliai eset, míg Nyugaton a nőknek egyáltalán nem valósul meg semmilyen elnyomása. Valójában Fuchs, különbséget téve kultúrák között, egyes elnyomásokat lényegtelennek nyilvánít, másokat meg nem. Sajnos nyilvánvaló, hogy vannak olyan országok, ahol a nőknek, a nőnek sokkal több mindent szabad, és vannak olyanok, ahol a mai napig semmit. Ez utóbbi ellen nem küzdeni, nem összefogni, nem tudomást venni róla a nőknek és férfiaknak szörnyű lenne. Nagyon nem lényegtelen kérdés, hogy a nők közösségének, a nőknek egyes országokban mit szabad és mit nem. Az idézett szomáliai példa is „ezen múlik”: benne mihez volt joga (semmihez) a kislánynak, őt hogyan kezelték a valószínűleg férfi bírák. Fuchs szerint bűn közösségi jogokat követelni a nők számára. Szerintem pedig, ha egy jogot közösségi alapon tagadnak meg egy egyéntől (csak azért nincs ehhez vagy ehhez jogod, mert nő vagy, azaz a nők közösségéhez tartozol), akkor ezt a jogot közösségi alapon kell felállítani. Egy kisebbség esetében nincs értelme különválasztani a személyt a közösségtől, személyes jogokat a közösségi jogoktól. Ha nekem, mint személynek, aki nő vagyok, kevesebbet szabad, csak azért mert nő vagyok, akkor azon a helyen a nők közösségének is kevesebbet szabad, csak azért, mert ők nők. A Rand-idézetet alkalmazva a férfi többségnek nincs joga ahhoz (sem), hogy megfossza nők kisebbségét attól, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy őket szexuális tárgyként ábrázolják, olyanként, mint akik a férfiak igényét elégítik ki. Márpedig ha akár a mindennapi élet, akár az azt/annak mentalitását valamiféleképpen tükröző, arra rájátszó reklámok a nőknek ilyen szerep-redukciót kínálnak, akkor a férfiak ezekben megfosztják a nőket a kifejezés szabadságától, és egyféle szerepet kínálnak fel nekik. Nagyon jó konkrét példa erre a „Play” márkanevű óvszer, amin még csak nem is egy pár, hanem egyetlenegy nő reklámozza az óvszert. (Férfiakkal miért nem reklámozzák az óvszert?) Elég könnyű a termék neve és a szexisnek ábrázolt nő közt összefüggést találni. De Fuchs szerint mindez az egyén, történetesen a férfi kifejezésjogához tartozik, természetes, hogy így van, és így is kell maradnia. Szerintem sem a reklám, sem a való élet nem lényegtelen, és egymástól nem elválasztható kérdés: a reklám a való életet tükrözi. És bizony, sehol, semelyik országban sem állítható, hogy a nők ne lennének elnyomva ilyen vagy olyan mértékben. Magyarországon is az a természetes, a nagy átlagra jellemző, hogy a nő főz a család minden tagjára. A nő marad otthon a gyerekekkel, mert a nő kap kevesebb fizetést, és mert ez a természetes női szerep, az alapértelmezés, a „default” mind a férfiaknál, mind a nőknél. (Csak egy hivatkozás a sok közül: http://nol.hu/belfold/lap-20090317-20090317-19) Az pedig, hogy a férfi hősök is szépek, még nem elég ahhoz, hogy ne tudjuk, a mai napig a filmekben (is) elég általános, hogy a gyerekekkel a nő marad otthon, a nő várja a férfit meleg étellel, és ha fordítva lenne, akkor az nem lenne szokványos, talán még mindig viccesnek is hatna (lásd pl. A három férfi és egy bébi esetét - rendezte Leonard Nimoy, 1987 -, ahol a helyzetkomikum éppen azon alapul, hogy a három férfi egyedül marad a kisbabával). A teljes jogegyenlőség, a választás joga ahhoz, hogy nekem, mint nőnek, milyen és melyik szerep a jó, még mindenhol messze van, és minden országban küzdeni kell az ellen, hogy ezt férfiak határozzák meg. "

Talán hasonló vita lesz ismét kibontakozóban az ÉS hasábjain, mint annak idején a magyartanításról? Én úgy látom, hogy az előző ÉS-beli "nős", női szerzős vitához képest nem sok minden változott, sem az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok, sem a szerzők többségének hozzáállásában. Az antifeminizmus megmaradt, a feminizmus mint ellenség, ami fenyegető, és ami ellen küzdeni kell, szintén. És természetesen a felsorolt foglalkozásnevek alatt nőket is és férfiakat is értek vegyesen.

Womyn only. Autonóm feminista-leszbikus találkozó

Bécs, 2009. április 9-14.

Arcok, nyelvek, programok és mindenféle egyéb ingerek kavalkádja fogad minket az első ún. autonóm feminista-leszbikus találkozón Bécsben. A résztvevők többsége az anarcho-feminista szubkultúrát képviseli, a maga balos-hippis, anti-neoliberális, antiklerikális, „harcos” szemléletével. A külső megjelenés trendje is ezt hirdeti: bakancsok, piercingek, tetkók, felnyírt hajak, raszták. Nálunk meglehetősen ismeretlen és hagyománytalan ez a közeg, és nehéz is eldöntenem, mennyire tudok azonosulni a feminizmusnak ezzel az irányzatával. Mindenesetre izgalmas volt megmártózni benne.

A résztvevők összetételét tekintve az esemény kicsit emlékeztet a pár évvel ezelőtt megtapasztalt Ladyfestre, de amaz kisebb szabású volt, és sokkal kevésbé nemzetközi. A program píárja hatékonynak bizonyult: az öt nap alatt összesen 250 nő fordult meg a rendezvényen, 25 országból, Brazíliától Ukrajnán át Izraelig. A találkozót közel egy évig szervezték, kevés támogatásból, önkéntes munkában. A helyszín a WUK nevű alternatív kulturális squat több helyisége (köztük az alapító Frauenzentruméi), valamint kellemes udvara volt. Az (ön)szervezés tudatos része a közös öngondoskodás, főzés, mosogatás, takarítás, önkéntes csoportokban. Mindeközben a csicseriborsó számtalan feldolgozási lehetőségével ismerkedhettünk meg.

A programkínálat rendkívül gazdag, nagy részéről óhatatlanul le is maradtunk. Workshopok, filmek, városnézés, egyesületismertetők, országok nő- és meleghelyzetének bemutatója, tüntetés, buli. Én egy femzin-készítő műhelyen, egy nőszempontú városnézésen, a Rosa Lila Villa leszbikus centrumának kedves kalauzolásán, egy munkahelyi kizsákmányolásról szóló érdekes workshopon, egy litván nőhelyzetet bemutató, kissé monoton prezentáción, valamint egy generációk kapcsolatát boncolgató beszélgetésen vettem részt sok ötvenes (és néhány harmincas) osztrák, német, olasz és spanyol leszbikus között. (Elgondolkodtató, hogy nálunk a harmincasok számítanak elsőgenerációs aktivistának…)

A résztvevő országok közül a lengyelek, a portugálok, az ukránok (két látványosan eltérő csoportban), a finnek, a svédek, a szlovákok és a spanyolok bemutatkozóját hallhattuk, különböző hangsúlyokkal és egyéni (nemzet)karakterrel; szóba kerül az egyház szerepe, az abortuszkorlátozás, a prostitúció, a nőkereskedelem, a nők politikai részvétele, a feminista és LMBT civil szerveződések, melegjogok ügye. A mi kis magyar küldöttségünk is bemutatta az itteni meleghelyzetet és a Labrisz tevékenységeit az érdeklődő közönségnek, mindenkit biztatva, támogasson minket jelenlétével az idei felvonuláson. A Filmbizottság filmjeinek vetítését némi technikai malőr tette nehézkessé, amely az angol feliratok váratlan hiányából adódott (némi spontán tolmácsolás mentette a helyzetet).

Az ajánlatok között voltak még további workshopok filmkészítésről, szőrös nőkről, izraeli feminista békeszervezetekről, iráni leszbikusokról, és a lista messze nem teljes. Húsvét vasárnapra egy kissé ad hoc tüntetést is szerveztek a Stephansdom elé (a misére időzítve), többek között a vallási fundamentalizmus ellen. (Ezt sajnos átaludtuk, már csak a nyomait láttunk a Museumsquartieren.) És említsük meg a fergeteges vasárnap esti bulit is nagy tánc-, biliárd- és csocsómenetekkel.

A keddi záró plénumon nyilatkozhattunk, mennyire voltunk elégedettek a program különböző aspektusaival, szervezéssel, tartalommal (általános ováció és eufória), leírhattuk, mi volt jó és mi nem, és elindult az ötletelés a következő találkozóval kapcsolatos kérdésekről (hol, hogyan), valamint a kommunikáció technikájáról is (némi paranoid beütéssel: a levlistát megfigyelhetik, inkább postán kommunikáljunk...). A rendezvény nemzetközi feminista mozgalmi dalok önfeledt skandálásával zárult.

Lemaradás? Hagyomány? Érték?

A hét egyik fontos híre (bizonyíték: címlapon volt a Metropol újságban), hogy a magyar nők végzik a legtöbb házimunkát. Ez valójában azt jelenti, hogy egy friss kutatás tanulsága szerint a magyar nők több időt töltenek házimunkával, mint a franciák, oroszok vagy a németek.

A Népszabadság Karafiáth Orsolya értő kommentárjaival együtt közölte a hírt. (Mellékszál, de szerintetek miért pont Karafiáth Orsolya? A háziasszonyok gyöngye? A nemek közötti munkamegosztás szakértője? A Népszabadság állandó nőügyi referense?)

Érdekel a kutatás háttere is - mért pont ezek az országok, hogy nézett ki a kérdőív, ilyesmik - igyekszem ezekről beszámolni. Addig is, gyors reagálásként, két idézet.

Első
Egy kedves barátnőm (Lóránd Zsófia) ezt a kommentárt fűzte a Népszabadság cikkéhez, csak úgy visszakézből.

Amikor a nemek közti egyenlőség terén vagyunk elmaradva ötven-hatvan
évvel, akkor az egy konzervatív polgári diskurzusban "hagyományőrzésként"
értelmeződik. Amikor a gazdaságunk elmaradottságáról [van szó], ugyanezek az emberek
nem hivatkoznak arra, hogy a magyar egy büszke uráli nép, amely nem szakad
el olyan könnyen a jurtától meg a nyereg alatt puhított hústól, és ezért
aztán nehéz nekünk ez az iparosodás, európai mezőgazdálkodás, piacgazdaság,
stb, de ez nem feltétlenül elmaradottság, hanem hagyományőrzés.

Hihihi. Zsófia, írjál olvasói levelet a Népszabónak, légy szíves.

Második

Mit tesz a fennvaló, pont ma jött szembe velem egy költői, de mégis gyakorlatias gondolatsor Linda Maria Alcoff egy írásában (Gadamer's Feminist Epistemology). A saját fordításom, de szerintem még így is szép.

A hagyomány életben tartása Gadamer értelmezésében azt jelenti, hogy szembesítjük a hagyományt a jelenben felvetődő kérdésekkel és tapasztalatokkal. Azaz újraértelmezzük aszerint, hogyan változnak a saját, és a szeretteink életének körülményei. Így a hagyomány ismerete, erejének és igazságának tisztelete a változás figyelembevételét, nem pedig a változás kizárását jelenti. Nem követhetjük a hagyományt, így nem is tarthatjuk életben anélkül, hogy áthúzzuk magunk után a jelenbe.

Ennyit mára a hagyományról.

Ui: Mondjuk az azért érdekelne, hogy egészen pontosan milyen fontos, kiveszőben lévő értékek tükröződnek abban, hogy a nők mosogatnak, a férfiak meg nem...

Lévai Katalin díjakat osztogat

Olvasom a Nők Lapjában "Emberséges civilek" címmel, hogy "Emberség-díjat kapott decemberben öt civil kezdeményezés. Az Európai Feminista Kezdeményezés által alapított díjat a társadalmi összefogásért, a demokráciáért, a hátrányos helyzetűek támogatásáért, a kisebbségek védelméért ítélték oda a Tarka Magyar! mozgalomnak, a Magyar Demokratikus Chartának, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE), a Szociális Chartának, és a Szövetség az Élelmiszer-önrendelkezésért elnevezésű ökopolitikai szervezetnek. A díjakat Lévai Katalin európai parlamenti képviselő adta át", képaláírás: "Lévai Katalintól vehette át a jeles díjat Morvayné Bajai Zsuzsanna, a NOE elnökhelyettese is". (Lévai Katalin a Nők Lapja Cafén vezeti blogját, a Nők Lapja írásait is közölni szokta, "Női létünk" című interjúsorozatának első vendége a Nők Lapja főszerkesztője volt.)

Morvayné Bajai Zsuzsanna kedves ismerősünk, a tavalyi melegfesztivál nyitónapján általam szervezett beszélgetésre egyedüliként jött el a meghívottak közül. (Miután tisztáztam a NOE-vel, hogy a nyilvánosan beharangozott bejegyzett élettársi kapcsolat elleni alkotmánybírósági beadványukat nem kívánják nyilvánosságra hozni, ámde hajlandók beszélgetni róla. Amikor később kiderült, hová is hívom őket, már nem mondták vissza a részvételt, viszont a későbbiekben Pálfi Balázsnak a Szigetre szóló meghívóját nem fogadták el.)

Megtudhattuk tőle, hogy nem ismer melegeket, a NOE-nek nincsenek meleg tagjai, és nem is tartja elképzelhetőnek, hogy legyenek, hiszen az alapszabály rögzíti a házasság tiszteletét, márpedig szerinte elképzelhetetlen, hogy törvényi lehetőség híján melegek a NOE által elismert módon alapítsanak családot. Mindazonáltal úgy gondolja, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény a melegeknek sem volt jó, erről ugyan nem kérdezett meg melegeket, de a melegeknek egyébként sem törvényi megoldásokat kell keresniük a problémáikra.

Lévai Katalin a beszélgetésünk előtt egy-két órával nyitotta meg a melegfesztivált a Művész Moziban, így talán remélhetem, hogy a beszélgetés híre hozzá is eljutott, de ha mégsem, az bizonyos, hogy a NOE bejegyzett élettársi kapcsolat elleni beadványát és álláspontját, melyet később még egy nyilatkozattal megerősített a NOE, ismernie kellett. Szintén közismert Sólyom László köztársasági elnöknek a NOE tagjaként a NOE megalakulási ünnepségén világgá röpített sziporkája, miszerint "a család és a házasság, intézményi szinten nincsenek veszélyben. Az Alkotmánybíróság ... megerősítette azt a korábbi álláspontját, hogy a magyar Alkotmány szerint a házasság férfi és nő kapcsolata". Talán nem kell sokat magyaráznom, hogy aki fél, retteg a melegek jogegyenlőségétől, az homofób. Akkor is, ha köztársasági elnök.

A dolognak külön pikantériája, hogy Lévai Katalin nem csupán egy homofób, antifeminista szervezetet tüntetett ki egy feminista szervezet nevében, hanem még kifejezetten a melegekre is hivatkozott a díj átadásakor: "kitűnő ötletnek tartja ezt a civil kezdeményezést, mert részt vett az idei melegfelvonuláson, a európai és a hazai Demokratikus Chartának egyik alapító tagja, ezért több módon is érintett", illetve külön is kiemelte, milyen jó dolognak tartja, hogy "színes a paletta, mert olyan személyiségek kaptak díjat, akiknek szervezetei reprezentálják a hagyományt, védik az anyaságot". Szerintem igazán színes és toleráns akkor lett volna, ha a Magyar Gárdát is kitünteti.

Lévai Katalin, az idei Operabál fővédnöke Franco Nero díszvendéggel együtt nyitja meg a bált február 21-én. Gondolom, ott meg a mélyszegénység felszámolásáért fog küzdeni.

A nemek és a melegházasság

"li" nevű olvasónk hozzászólt egy korábbi bejegyzéshez a kaliforniai melegházasság-betiltásról, vagyis arról, hogy Kaliforniában, bár korábban minden politikai és bírói testület támogatta az azonos neműek jogát a házassághoz, és idén lehetővé is tették ezt, az elnökválasztással egyidőben tartott népszavazás elutasította, hogy azonos neműek is házasodhassanak -- csekély többséggel (52%), de többséggel. "li" a Slate.com magyarázatot kereső cikkét ajánlotta figyelmünkbe.

A cikk szerint hibás analógiát teremtenek azok, akik azt mondják, hogy azért nem értik a többség elutasítását, mert a homofóbia éppen olyan, mint a rasszizmus. Ha tehát sokan elmentek szavazni, különösen a korábban kevésbé aktív afrikai-amerikai és latin-amerikai választópolgárok közül, tudniuk kellett volna, hogy a melegek egyenjogúsága éppen olyan alapvető jog és éppen olyan fontos, mint a különböző etnikai csoportok egyenjogúsága: az Obamát támogatóktól tehát nagyon is elvárható lett volna, hogy támogassák a melegek egyenjogúságát, vagyis ne legyenek homofóbok.

A cikk szerint viszont nem erről van szó. Kalifornia lakóinak többsége nem homofób, hiszen általában támogatja az LMBT emberek egyenlő jogait: azt is, hogy együttélésüket szabályozza a polgári jog, hogy örökölhessenek egymás után, örökbefogadhassanak gyerekeket vagy egymás gyermekeinek közös szülei lehessenek, hogy ne diszkriminálja őket egyénként vagy párként a munkahelyük, az adóhatóság vagy az egészségbiztosító. Csak a házasságra mondtak nemet. A házassággal azonos jogokkal járó regisztrált élettársi kapcsolatra nem. Ez viszont a cikk szerint nem homofóbia, hanem a nemi szerepekhez való ragaszkodás.

Hiszen az azonos neműek házassága átalakítana egy olyan intézményt, amely jelenleg két különböző nemet, nemi szerepet határoz meg. A "férj" és "feleség", férfi / nő felosztás helyett "házastársakként" definiálná az összeházasodó párokat. A melegházasságot elutasítók talán inkább a férfi/nő felosztáshoz ragaszkodnak, nem bigott homofóbok -- mondja a cikk. Csak ragaszkodnak a kultúránkban igen erősen gyökerező nemi szerepekhez. (Amelyekkel még a feminista mozgalom sem megy szembe, állítja a szerző. Nem akarja megszüntetni a nemi szerepeket, inkább azért küzd, hogy a nők és a férfiak egyenlőbbek legyenek, a nemekre vonatkozó korlátozások pedig kevésbé szűkreszabottak.)

A cikk szerint az, hogy a szavazás eredménye nem a homofóbia megnövekedését mutatja, bizakodásra ad okot. Persze lehet, hogy ezen a helyzeten (a nemi szerepekhez való ragaszkodáson) változtatni nehezebb, mint szembeszállni a rasszizmussal. A többség talán akkor lesz majd kész a melegek házasságának elfogadására, amikor egy nő is lehet elnök.

Az érvelés jónak tűnik, szerintem viszont mégis sántít. Az igaz, hogy az emberek többsége valószínűleg a nemi szerepekhez ragaszkodik inkább, és nem annyira az LMBT emberek gyűlölete mozgatja őket -- csakhogy én ezt a kettőt nem tudom így külön látni. A mai társadalmunkban adott nemi szerepekhez való ragaszkodás, férfiak és nők éles elkülönítése, a ragaszkodás a heteroszexuális privilégiumokhoz igenis értékesebbnek tekinti a heteroszexualitást, a férfiak és a nők kapcsolatait más kapcsolatoknál, és így homofób. Nemcsak a kapcsolatok valamilyen szintű elismerésének megtagadása jelent homofóbiát -- az egyenlőség bármilyen okból való megtagadása az. Nem lehet tehát szembeállítani a heteroszexizmust (vagyis a heteroszexualitás magasabbra értékelését) a homofóbiával, mert azonos a gyökerük, sőt, egyszerűen azonosak.

Az igaz, hogy a feminista mozgalom nagy része nem megy szembe a kulturálisan elfogadott nemi szerepekkel -- nyilvánvaló, hogy már csak azért sem, mert olyan éles elutasításba és ellenállásba ütközne, hogy semmit nem tudna tenni mondjuk a nők elleni erőszak csökkentése érdekében. De azért van olyan része is, ami szembemegy. Persze ennek az az ára, hogy marginálisnak tekintik.

A kopernikuszi fordulat ezen a területen még hátravan, írja Nádas Péter -- és tényleg.

Bizonyos szempontból olyan egyszerűnek látszik pedig. Én úgy látom, hogy az ember neme az identitásai halmazában csak egy tényező, mondjuk a 10. vagy a 18., vagy nemtudomhányadik. Nagyon sokan viszont az elsőnek és legfontosabbnak tekintik, énjük legalapvetőbb meghatározójának. Hiszen hihetetlen intézménydömping és tanításdömping mondja, hogy az. Ahogyan a homofóbiát is hihetetlen intézménydömping és tanításdömping tartja fenn -- ugyanaz a dömping.

Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)

Feminista új hullám és vérfarkas spotting

Volt egy beszélgetés csütörtök este a Pallas Páholyban, amit kétféleképpen harangoztak be. Egyrészt a Bozzi-Czene párossal lehetett beszélgetni "Elsikkasztott feminizmus" c. művükről, amiről a Femináriumon már megemlékeztünk röviden és hosszan. (Nem én, mert én nem olvastam a könyvet, bevallom, azóta sem).

Másrészt ugyanazon a helyen és időben alakult meg az "Európai Feminista Kezdeményezés." Erről a Népszabadságban Czene Gábor írt cikket. Igen, ugyanaz a Czene, aki az Elsikkasztott feminizmus egyik társszerzője.

A Népszabadság cikk alapján ígéretesnek tűnik az új szervezet, szerintem is nagyon kéne már egy munkavállalói jogok védelmével és a kapitalizmus kritikájával is foglalkozó feminista szervezet, sok sikert kívánok nekik!

Azt viszont csöndben megkérdezem a Népszabadság vérprofi munkatársaitól, hogy ugyan mi a bús francért nem készítettek képeket az Európai Feminista Kezdeményezés magyarországi csoportjának alakuló összejövetelén, vagy ha készítettek, akkor mért nem azokat használták fel a cikk illusztrációjaként?

A cikk mellett kinyomtatott képen ugyanis vagy a 2007-es vagy a 2006-os "Tizenhat Akciónap a Nemi Alapú Erőszak Ellen" elnevezésű rendezvénysorozat utcai demonstrációjának kezdete látható, ott figyelek a képen én magam is, hehehe. A Néma Tanúk néven ismert piros női sziluetteket pedig a NANE Egyesület készíttette évekkel ezelőtt, és azóta is minden évben legalább kétszer (március 8 és november 25-e körül) az utcára vonulnak velük NANE aktivisták és más, a nemi alapú erőszakkal szemben fellépni kívánó emberek. Akik Czene Gábor szerint keveset hallatják a hangjukat. (Sóhaj.)

Olvasókör a vonaton - nincs tanulság

Nagyon sok időt töltök vonatozással, amiben az az egyetlen jó, hogy nyugodtan olvashatok. Ma délután egy fiatal sráccal ültem egy fülkében, és áldott csöndben és békében olvastuk egymásra gyönyörűen rímelő könyveinket.

Az én kezemben Betty Friedan The Feminine Mystique ("A nagy mítosz a női nemről") című darabja volt, a srác pedig Csernus doktor könyvét, A NŐt olvasta elmélyülten.

A Feminine Mystique (1963) nem csak alapmű, hanem könnyen olvasható, szórakoztató darab is (legalábbis angolul), nem hiába volt Friedan újságíró is a pszichológusi végzettsége mellett.

Dr Csernus Imre pop pszichiáter alkotása (2007) viszont igen sajátos stílusban íródott: a közös képviselőnk levelei jutottak eszembe, miközben A NŐ első 100 oldalán átrágtam magam (egyelőre nem jutottam tovább). Véget nem érő, zavaros mondatok sorjáznak elképesztő központozással, és ugyan a lényeget félkövérrel kiemelték az olvasók kedviért, egyes szavakat csupa nagybetűvel szedtek, nehogy lankadjon a figyelem... Persze Csernus doktor sokkal több a trágár szót használ, mint a közös képviselőnk, így legalább néhol szórakoztató lett a szöveg.

Az egyik kedvenc részletem, rögtön a bevezetésből (ajánlom a korrektorblog figyelmébe):

"Tény, hogy a könyv elolvasása senkit sem fog jobb nővé tenni. Felejtsük ezt el. Hangsúlyozom: az elolvasása. Az elolvasás lehet, hogy felhívja az emberek figyelmét bizonyos dolgokra, folyamatokra, lehet az, aki elolvassa akár férfi, akár nő - vagy ha elkezdünk másként gondolkodni, akkor hímnemű és nőnemű (erről a differenciálásról, hogy miért gondolom így, kicsit később ejtek pár szót). Az elolvasás egy bizonyos információtöbbletet fog adni. De azzal már illik valamit kezdeni a gyakorlatban, az illető életében." (Dr Csernus, 8. oldal)

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.