Megfosztva, avagy feminista félelem?

Megjelent az eheti ÉS-ben Joó Mária és Huszár Ágnes válaszával együtt - Fuchs Anna cikkére reagáltunk.

Az én válaszom:

" „A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától” – idézi Fuchs Anna Ayn Randot. Nagyon is egyetértek. Cikkében Fuchs Annának viszont sajnos nem sikerült elkerülnie a szerinte posztmodern feministákra jellemző személyeskedést, akik a nekik nem tetsző véleményeket bizonyos nézőpontnak tulajdonítják (a fehér férfinak). Fuchs Anna csak ennyit ír: „Mulvey hisztérikus programja”, és szerinte ebben a megfogalmazásban semmilyen nézőpont-tulajdonítás nincsen, kritikája szigorúan szövegeken alapul. De hagyjuk a személyeskedést, csak még egyet: valószínűleg félek a szavaktól, mikor azt merem állítani, hogy a „hisztérikus” jelző Fuchs gondolkodásmódját tükrözi.
Fuchs szerint a kifejezés szabadságához tartozik, hogy a nők szexuális tárgyként szerepelhessenek a reklámokon, és így ésszerűtlen betiltani az ilyen reklámokat, mert azok az egyén „klasszikus” szabadságjogán alapulnak. Ám Fuchs arról nem ejt szót, hogy ki ez az egyén (szerinte lényegtelen, hogy általában ki szokott ábrázolni kit) – lényegében nem a nő, hanem a reklámipart (is) irányító férfi. De hát Fuchsnak bizonyára természetes, hogy a férfiakat nőkkel kell megvásárolni: magukra vessenek a nők, amiért nem reklámoznak férfiakat szexuális tárgyként, hogy megvásárolhassák a nőket. Ugyanis bizonyára ez lenne a méltó reakció Fuchs szerint. Cikkében Fuchs azt állítja többek között, hogy a posztmodern feministáknak nyelvvel is való foglalkozása ezen feministák félelmét jelenti a szabadságtól, és hogy küzdelmük a férfiuralom ellen sem áll másból, ellentétben más feministákkal, mint a szavakkal való hadakozásból. Nem szeretném, mert nem tudom magamat körülhatárolni, hogy milyen feminista vagyok. Nekem elég annyi, hogy a nők jogaiért küzdök, és azért, hogy ne legyen patriarchátus. Nagyon sértőnek találom Fuchs szembeállítását, mely szerint a nők „igazi” elnyomása egy általa idézett szomáliai eset, míg Nyugaton a nőknek egyáltalán nem valósul meg semmilyen elnyomása. Valójában Fuchs, különbséget téve kultúrák között, egyes elnyomásokat lényegtelennek nyilvánít, másokat meg nem. Sajnos nyilvánvaló, hogy vannak olyan országok, ahol a nőknek, a nőnek sokkal több mindent szabad, és vannak olyanok, ahol a mai napig semmit. Ez utóbbi ellen nem küzdeni, nem összefogni, nem tudomást venni róla a nőknek és férfiaknak szörnyű lenne. Nagyon nem lényegtelen kérdés, hogy a nők közösségének, a nőknek egyes országokban mit szabad és mit nem. Az idézett szomáliai példa is „ezen múlik”: benne mihez volt joga (semmihez) a kislánynak, őt hogyan kezelték a valószínűleg férfi bírák. Fuchs szerint bűn közösségi jogokat követelni a nők számára. Szerintem pedig, ha egy jogot közösségi alapon tagadnak meg egy egyéntől (csak azért nincs ehhez vagy ehhez jogod, mert nő vagy, azaz a nők közösségéhez tartozol), akkor ezt a jogot közösségi alapon kell felállítani. Egy kisebbség esetében nincs értelme különválasztani a személyt a közösségtől, személyes jogokat a közösségi jogoktól. Ha nekem, mint személynek, aki nő vagyok, kevesebbet szabad, csak azért mert nő vagyok, akkor azon a helyen a nők közösségének is kevesebbet szabad, csak azért, mert ők nők. A Rand-idézetet alkalmazva a férfi többségnek nincs joga ahhoz (sem), hogy megfossza nők kisebbségét attól, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy őket szexuális tárgyként ábrázolják, olyanként, mint akik a férfiak igényét elégítik ki. Márpedig ha akár a mindennapi élet, akár az azt/annak mentalitását valamiféleképpen tükröző, arra rájátszó reklámok a nőknek ilyen szerep-redukciót kínálnak, akkor a férfiak ezekben megfosztják a nőket a kifejezés szabadságától, és egyféle szerepet kínálnak fel nekik. Nagyon jó konkrét példa erre a „Play” márkanevű óvszer, amin még csak nem is egy pár, hanem egyetlenegy nő reklámozza az óvszert. (Férfiakkal miért nem reklámozzák az óvszert?) Elég könnyű a termék neve és a szexisnek ábrázolt nő közt összefüggést találni. De Fuchs szerint mindez az egyén, történetesen a férfi kifejezésjogához tartozik, természetes, hogy így van, és így is kell maradnia. Szerintem sem a reklám, sem a való élet nem lényegtelen, és egymástól nem elválasztható kérdés: a reklám a való életet tükrözi. És bizony, sehol, semelyik országban sem állítható, hogy a nők ne lennének elnyomva ilyen vagy olyan mértékben. Magyarországon is az a természetes, a nagy átlagra jellemző, hogy a nő főz a család minden tagjára. A nő marad otthon a gyerekekkel, mert a nő kap kevesebb fizetést, és mert ez a természetes női szerep, az alapértelmezés, a „default” mind a férfiaknál, mind a nőknél. (Csak egy hivatkozás a sok közül: http://nol.hu/belfold/lap-20090317-20090317-19) Az pedig, hogy a férfi hősök is szépek, még nem elég ahhoz, hogy ne tudjuk, a mai napig a filmekben (is) elég általános, hogy a gyerekekkel a nő marad otthon, a nő várja a férfit meleg étellel, és ha fordítva lenne, akkor az nem lenne szokványos, talán még mindig viccesnek is hatna (lásd pl. A három férfi és egy bébi esetét - rendezte Leonard Nimoy, 1987 -, ahol a helyzetkomikum éppen azon alapul, hogy a három férfi egyedül marad a kisbabával). A teljes jogegyenlőség, a választás joga ahhoz, hogy nekem, mint nőnek, milyen és melyik szerep a jó, még mindenhol messze van, és minden országban küzdeni kell az ellen, hogy ezt férfiak határozzák meg. "

Talán hasonló vita lesz ismét kibontakozóban az ÉS hasábjain, mint annak idején a magyartanításról? Én úgy látom, hogy az előző ÉS-beli "nős", női szerzős vitához képest nem sok minden változott, sem az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok, sem a szerzők többségének hozzáállásában. Az antifeminizmus megmaradt, a feminizmus mint ellenség, ami fenyegető, és ami ellen küzdeni kell, szintén. És természetesen a felsorolt foglalkozásnevek alatt nőket is és férfiakat is értek vegyesen.

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.