Kisemmizett férfinem (ez egy könyvcím)

Tegnap az Írók Boltjában jártam, és láttam ugyan a Kisemmizett férfinem című könyvet, de nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy kinyissam. (Néhány perccel korábban kinyitottam a Női agy c. könyvet, és már a határaimat feszegettem). De a sorsomat nem kerülhettem el (igen, indulok a közhelyversenyen), azaz egy levelezőlista jóvoltából utolért a Kisemmizett férfinem: az Osiris kiadó a teljes előszót közreadta. Sokkal jobb, mint a címe alapján vártam volna, olvassátok ti is. A szerző Kende B. Hanna.

Előszó


Mióta pszichológiával és pszichoanalízissel foglalkozom, nem tudok mit kezdeni a férfi-nő viszonynak azzal a szemléletével, amely szerint a nőknek azért van hiányérzete, mivel nincs olyan nemi szervük (péniszük) mint a férfiaknak. A pszichoanalízis általánosan elfogadott, Magyarországon is használt szótára* megfogalmazásában ez így hangzik:
„A női szexualitás alapvető összetevője és dialekikájának mozgatórugója a Pénisz-Vágy” (Penis-Neid).
„A pénisz-vágy a két nem anatómiai különbségének felfedezéséből születik: a kislány a fiúhoz viszonyítva sebbzettnek érzi magát és arra vágyik hogy hozzá hasonlóan pénisszel rendelkezzék (kasztráció komplexus)”…
„Freud elméletében a pénisz-vágy egyre nagyobb jelentőségre tett szert a női szexualitás meghatározása során, amelyet eleinte, ki nem mondottan, a férfiével szimetrikusnak feltételezett”.
Ezt a péniszvágyat Jones, akire a pszichoanalízis szótára hivatkozik, még szemléletesebben fejezi ki, amikor a pénisz birtokbevételének folyamatát leírja: a nő arra vágyik, hogy a férfi nemi szervét lenyelje, majd saját testében visszatartsa „gyakran úgy, hogy gyerekké alakítja át”. Ezt a szemléletet a francia pszichoanalítikus iskola egy másik jeles tagja évtizedekkel később is fontosnak tartja vállalni. Erről szól André Green Bruno Bettelheimmal folytatott vitája, mint ezt a könyv más helyén módunk lesz ismertetni.
Ami engem ebben különösen megdöbbent, s talán egyik-másik olvasóm is így van vele, hogy a gyermekszűlés vágyát, szükségletét és továbbmenően a két nem (eleinte még szexuálisan szimetrikusnak tartott) viszonyát ez a tézis a pénisz-hiányból magyarázza. Engem ezzel szemben az a számtalan ténnyel alátámasztható megfontolás vezet, hogy a férfi-nő viszonyt egy egészen más biológiai egyenlőtlenség határozza meg, mégpedig az, hogy a faj továbbéléséhez nélkülözhetetlen utód előállítását egyedül a női test biológiai adottságai teszik lehetővé. Itt a megfosztottság, a hiány, nem a női, hanem a férfinemre vonatkozik. Az utód-előállítási egyenlőtlenség kapcsán a férfi-nő viszonynak eme titkos, de az emberiség egész történetében meghatározó szerepet játszó összetevőjéról és ennek megjelenési formáiról szeretnék ebben a könyvben számot adni.
A dolognak ez a szemlélete egyáltalán nem előzmény nélküli. Egyes női pszichoanalítikusok – Karin Horney, Helene Deutsch, Mélanie Klein – vitatták Freudnak azt a tézisét, hogy a Pénisz-irigység elsődleges, a női pszichológiáját alapvetően meghatározó adottság volna. Igy például Mélanie Klein Pszichoanalítikus Tanulmányaiban felhívta a figyelmet arra, hogy: „A férfiak nőiségkomplexusa sokkal rejtettebb mint a nők kasztrációs komplexusa, mégis ugyanolyan jelentős.” (Ezt a véleményt a magyar pszichoanalítikusok közül többen is osztották, megemlíthetném két olyan jeles képviselőjét, mint Hermann Imre vagy Bálint Mihály.)
Elisabeth Badinter (egy nem kifejezetten pszichoanalítikus szerző, aki pszichoszociológiai szempontból tette vizsgálat tárgyává a férfi-nő viszonyt) ugyancsak felismerte a nemek viszonyának ezt az eredendő disszimetriáját: „A férfiak vágya a női funkciókra nem kevésbé általános, mint a lányok pénisz-vágya. De ez utóbbitól eltérően az emberi társadalmak többségében a férfiak vágya mélységesen el van fojtva.”
Érdemes egy percre megállni ennél a megállapításnál. Lényeges ebben ugyanis, hogy a női funkciók miatti hiányérzet – az Uterusz-vágy, a nőiségkomplexus – olyan rejtett és elfojtott különbségérzet, amelyet a férfiak egy része hajlamos talán önmaga előtt is eltitkolni.
A lélek felfedezésében máskülönben úttörő freudi pszichológia egyik jellemző sajátossága, hogy visszájára fordította a két nem ősidőktől fennálló alapvető viszonylatát, másszóval tudományos fedezetet próbál nyújtani azoknak a törekvéseknek, amelyek a görög városállamok, a római világbirodalom vagy a zsidó biblia óta (emlékezzünk csak arra, hogy Éva Ádámból születik) a nők szerepét még a gyermekszülésben is másodrendűnek minősítik.
A férfi és a nő viszonyának jellegét mindkét megközelítés hiányérzetként fogalmazza meg. Az Adler munkásságából kinőtt individuálpszichológia alaptétele is a hiányérzettel kapcsolatos, ezt jelöli az a német szó, hogy Minderwertigkeitsgefühl, amelyet magyarra régebben kisebbségrendű érzésként, későbben inkább kisebbértéküségi érzesnek fordítottak. Embernek lenni, mondta Adler, annyi, mint magát kisebbértékünek érezni. Ez egy antropológiai adottság, amely nem egyértelműen negatív, hanem ösztönzőerőként is hat, mivel kiváltja a kompenzáció szükségletét. A férfiaknak az ő biológiai adottságaikból eredő szervi kisebbrendüsége is kompenzációra, vagy túlkompenzációra sarkalta őket. Egyrészt arra, hogy eltagadják a női test privilégiumát, másrészt arra, hogy visszájára fordítva kisajátítsák azt. A túlkompenzáció pedig abban jelentkezett, hogy mindenáron bizonyítaniuk kellett, hogy ők az erősebbek, a jobbak, hogy ők a dominanciára hivatottak. A női isteneket a férfiistenségek váltották le. Ez történhetett úgy, mint a görögöknél, a suméroknál, Babilonban, Egyiptomban, a hettitáknál vagy már a japánok őseinél, továbbá az indoeurópaiaknál és a sémi népeknél: egyikük főistenné avatta vagy választatta ki magát. Másutt egyetlen férfiisten vált az Ég vagy az Egek Urává. Az önfelértékelés és a maga-mutogatás eredményeképpen dolgozták ki vagy találták meg a tudattalanban a nők úgynevezett kasztrációs komplexusát, míg az Uterus-Vágyat (és a halált is) a lacani forclos-ként*, megismerhetetlennek nyilvánították, emberképükből kiiktatták.
Az ősanyák idején ciklikus, az élet-halál-újjászületés körforgásában nem annyira magát megújító, mint inkább szüntelenül megismétlődő időt, az Anyaistenségnek a harcot kevéssé értékelő, a nemi hierarchiát nem ismerő matriarchális világát felváltotta a nőket kisebbértékűnek tekintő, a férfierőt, a hadviselést, a férfiprivilégiumokat felértékelő patriarchális rend.
Könyvünkben a kutatók által feltárt leletekből és azoknak értelmezéséből, a történelem előtti kor idejéből ránkmaradt emlékekből, művészi ábrázolásokból és a mítoszokból, az ősi Európa békés, anyacentrikus, matrifokális és matrilineáris világát próbáljuk felderíteni.
A történelemelőtti korban a női misztérium a termékenység általános kultuszában jelenik meg, a Földanyának, a növények és állatok, a természet Úrnőjének, az Istenek Anyjának kultuszában, rítusaiban. Erről – írásbeliség híján – a barlangszentélyek képanyagából, elsősorban a barlangrajzokból, az ősi szobrocskákból ismerkedhetünk meg. Könyvünkben ezért (s nemcsak különleges szépségük miatt) szenteltünk viszonylag nagy helyet bemutatásuknak.

A népek ősi történetében jelentkező rítusok fontos vonatkozása a növényvilág, az állatállomány, az asszonyok termékenységének biztosítása. A primitív népek mítoszaiból és ritusaiból, beavatási szertartásaiból egyaránt kiviláglik, hogyan próbálta a férfiak fantáziája kisajátítani a női nemiséghez kötött funkciókat, a menstruációt, a csecsemők kihordását, táplálását, világrahozatalát.

Az emberiség történetének egy hatalmas, több évezreden át tartó, (i. e. 40.000-tól 4.000-ig , mondjuk a neolitikum végéig, vagy a rézkor hajnaláig terjedő) korszaka jellegzetesen a matriarchális és matrolineáris társadalmak kora, s mindaddig az marad, míg fegyverforgató és állattenyésztő indóeurópai vagy protoindoeurópai lovas törzsek nem hatolnak be a térségbe. Az eredeti békés településeket elfoglaló, hadviselő nomád törzsek terjeszkedése nyomán a férfiuralmi rendszer válik dominánssá. A patriárchális rend ezt követően egész Európában átvette a hatalmat és megőrizte privilégiumait szinte a mai napig. A két életszemlélet, érzelmi világ, időfelfogás és értékrend megmérkőzésének a korai görögség is egyik színtere volt, s erről a szembesítésről kapunk képet a görög színház egyes tragédiából. Ezt élhetjük át Aiszkülosz Euméniszeivel, Szophoklész Antigonéjável és Euripidész Medeiájával, amelyek megvilágítják a régi és az új istenek, a férfivezérletű polis és az archaikus életszemlélet összeütközésének különböző aspektusait.
Ennek a „mérkőzésnek” az antropológiai és pszichológiai interpretációja helyezi megfelelő kontextusba azt a költői, és ugyanakkor filozófiailag is megalapozott kompenzáció-felfogást, amely Szokratésznél olvasható. Szókratész a Theaitétoszban, anyja bába-mesterségéről szólva kijelenti, hogy anyjához hasonlóan, de attól mégis eltérően ő nem emberi életek, hanem művek létrejöttét segíti elő. (Platón Theaitétosz, 149–151, p. 24–28.) Más szóval a fizikai, testi emberteremtéssel a filozófus itt a szellemi termékek, a művek alkotását állítja szembe.
Mindent egybevéve mi is úgy gondoljuk, hogy a férfiak, talán részben saját megfosztottságukat kompenzáló indítékkal, valami fontosat, valami nagyot alkottak. Ugyanakkor a férfidominanciájú civilizációan rejtve, legtöbbször a tudat alá szorítva él, hat tovább, s időnként még a felszínre is kerül valami, ami a férfinem által tagadott (vagy irigyelt) ősi női életet fakasztó principiumhoz, „minden dolgok kezdetéhez” kötődik.
Erről a történetről szól ez a könyv. Elöljáróban azonban röviden áttekinti, hogyan keletkezett az élővilág kialakulásának során a biológiai egyenlőtlenség, vagyis az a tény, amely a férfiak és a nők viszonyának, sőt véleményünk szerint az egész emberiség történetének egyik legfontosabb ösztönző erejévé lett.