Igazi vagy?

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk. A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek tudjuk látni…)

A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem és szeretem. Mégis kétségekkel – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek, előszavában olvashatjuk – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont (ti. heteroszexuális férfi lett megint az alapeset) különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, a vonatkozó részben a nő – férfi (és amit általában ugyanígy adottnak veszünk, hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált, fenntartott dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyeneket: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)

Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek beszéltebb témák mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nemcsak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulósabb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni”-vel. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokratikus, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott van a holisztikus, nőközpontú látásmódja a szülésnek, amely a szülést nem medikalizált kontextusba helyezi, arról nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél.

Szendi Gábor jelen könyvben az, aki a leegyszerűsítőbb elképzeléseket adja írásában. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán (The masculine self! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? (A grafikont nézve ez is kikövetkeztethető…) De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defeminizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, ill „a szexuális transzszexuális” (sic!), utóbbinak definicíója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról vagy transzszexuális nőről van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek., agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú: védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. A társadalmi nem fogalma: az a ma már tudományban evidens dolog, hogy ti. olyanná leszünk, amilyenné tesznek minket, Szendi tudományos igényű írásában teljességgel eltűnik, pedig a vizsgált témában egyáltalán nem lehetne elhanyagolható.

A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások, és amellett, hogy a határokról sokszor (a legtöbbször) úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, mint aki úgy Másik, hogy velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.

Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „”klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ebből következik, hogy ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. De fontos, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.

Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy függőleges közvetítésnél a modell az az ember, akinek a vágyát imitálod. Csak a vágyát utánzod, nem őt – ahogy pl. Julien Sorel tette ezt Napóleonnal. Érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha ez a modell a közvetlen világodba kerül, pl. éppen a legjobb barátod. Akkor az történik, állítja Girard nyomán Bec, hogy megjelenik a rivalizálás. Másképpen: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is, és az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. A kollektív gyilkosság csak úgy működik, ha az áldozatot bűnösnek kiáltják ki, erre a mechanizmusra a Biblia is rámutat: ha tudod, hogy az áldozat vétlen, akkor nem működik. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Olyan szinten vagyunk, ahol az utolsó bűnbak maga a kereszténység, és ez az utolsó korlát is, ami visszatart az erőszak teljes szabadon eresztésétől. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. Mikor az utánzás a riválisra irányul, az gyilkossághoz vezethet, mikor önmagad ellen fordítod, az pszichózis vagy skizofrénia, írja Bec. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak, a legnagyobb erőszak, az atombomba, emberek kezében van. Nem tudjuk, mi fog történni, új helyzet előtt állunk. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel csak az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A nem elérő, nem nyerő tudatról van szó, mikor a nem vágyakozásra vágyunk. Ez az, amit nehéz, de mindenképp érdemes elérni…

A harmadik fejezet címe: „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár azt írja, hogy négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással.. Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.

Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát, és az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.

Lelkes Zoltán jobbára a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét: diplomás nők is átlag 27,4%-al kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor ugyanis az egyén is képes boldog lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratágiákat ad meg.

Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna előszavát olvashatjuk a kreatív írás, az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna írásait olvashatjuk a kötet végén.

Ami pedig engem illet: kétségeim és a fenntartásaim változatlanok.