Bejegyzett élettársi kapcsolat, az Alkotmánybíróság döntése

Hétfőn, december 15-én az Alkotmánybíróság döntött a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényről. A döntés szerint a 2007 őszén elfogadott törvény (2007 évi CLXXXIV. tv.) alkotmányellenes, ezért január 1-én nem léphet hatályba. De mit is jelent az AB döntése? (Teljes szövege itt olvasható.)

A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény (BÉK) egy olyan új jogintézményt hozott volna létre, amely egyformán vonatkozott volna különnemű és azonos nemű párokra. A bejegyzett élettársak a törvény szerint sok területen azonos jogokat élvezhettek volna a házastársakkal -- kivéve azt a lehetőséget, hogy gyermeket (akár egyikük biológiai gyermekét) közösen örökbefogadjanak.

Az AB határozatának 2. pontja azt mondja, hogy a törvény alkotmányellenes lett volna, 1. pontja viszont megállapítja, hogy "az azonos nemű személyek számára a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes".

A döntés lényege tehát az, hogy a BÉK intézménye csak a különnemű párok szempontjából alkotmányellenes, mégpedig azért, mert a BÉK nagyon hasonlít a házassághoz, az AB pedig védené ettől az új intézménytől a házasság intézményét.

Az AB-hez egyébként 6 olyan beadvány érkezett, amely alkotmányellenesnek nevezte a törvényt. Ezek egytől egyig azt erősítgetik, hogy a BÉK hasonlít a házassághoz, és ezért alkotmányellenes, s persze lényegi (vagyis inkább leglényegesebb) elemük a homofóbia is. Az egyik nagyon abszurd érvelés:

Jogalkotói mulasztásnak tartja emellett, hogy a Béktv. nem garantálja megfelelően az érintett tisztségviselők (anyakönyvvezetők, közjegyzők) lelkiismereti és vallásszabadságát, ők ezért a „házasság intézménye mellé alacsonyabb jogszabály által rendelt intézménnyel szemben támasztott lelkiismereti aggályaik, kulturális, vallási, erkölcsi megfontolásaik ellenére is kötelesek annak létesítésekor és megszüntetésekor közreműködni”.

Igen, az egyház és az állam intézményi bizony függetlenek egymástól ebben az országban. Aki elsősorban az egyház törvényeit akarja követni, az majd pap vagy szerzetes lesz -- aki viszont állami intézmény képviselője, annak munkáját nem befolyásolhatják vallásos érzületei. Igen érdekes volna, ha egy anyakönyvvezető nem volna hajlandó közreműködni korábban elvált emberek házasságában, mert egyháza nem ismeri el vagy helyteleníti a házasságok felbontását. Olyan érvelés is van, amely szerint kizárólag a férfi és nő közötti házasságkötés "méltó az emberhez", node ezen a ponton abba is hagyom a bigott vélemények ismertetését, ennyi bőven elég.

Az AB fenntartja azt a véleményét, hogy csak különneműek házassága alkotmányos, ugyanakkor kimondja, hogy az azonos nemű párokat is megilleti a házassághoz hasonló jogi elismerés:

3.2.2. A házasság mint alapvető társadalmi intézmény alkotmányi védelmének fentebb kifejtett követelménye azonban értelemszerűen nem érvényesül azok vonatkozásában, akik azonos nemük következtében nem köthetnek egymással házasságot. (...) Míg a különnemű párok esetében a „házasság vagy élettársi kapcsolat” szabad választás kérdése, addig az azonos neműek jogi lehetőség hiányában nem dönthetnek úgy, hogy a házasság kötelékébe lépnek az élettársi viszony helyett. Hangsúlyozva tehát, hogy bár a házasságon kívüli párkapcsolati formák védelmének kötelezettsége sem a különböző neműek, sem pedig az azonos neműek vonatkozásában nem vezethető le az államnak az Alkotmány 15. §-ában foglalt, a házasság és család védelmét előíró „intézményvédelmi kötelezettségéből”, az azonos neműek tartós párkapcsolata számára azonban az elismerés és a védelem igénye — mivel ők házasságra nem léphetnek — az emberi méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] levezethető. (...) Az azonos neműek számára a bejegyzett élettársi kapcsolat a de facto élettársi viszonyhoz képest valódi — eddig számukra nem biztosított — elismerést és jogi védelmet nyújtana. Egy ilyen — a de facto élettársi kapcsolathoz képest privilegizált — jogintézmény célja egyfelől a regisztráció lehet, ami az élettársi viszony fennállásának bizonyítását könnyíti meg. Másfelől a törvényhozó az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát mint jogi keretet lényeges alanyi — személyi és vagyoni — jogosultságokkal és kötelezettségekkel, mint tartalmi elemekkel töltheti ki olyan mértékben, hogy ezáltal számukra új személyi státus keletkezzen. E körben lehetősége van arra, hogy miután a házastársakra vonatkozó szabályokat részleteiben áttekintette, azok közül a megfelelőket alkalmazni rendelje az azonos nemű bejegyzett élettársakra is, illetve, hogy az egyenlő méltóságú személyként történő kezelés követelményét szem előtt tartva a szexuális irányultságból adódó különbségeket figyelembe vegye.

A házasságkötési joggal rendelkező különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolata nem befolyásolja, különösen nem sérti, vagy veszélyezteti. A házasság támogatására, védelmére, ösztönzésére vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából következő — állami intézményvédelmi kötelezettség ugyanis kizárólag azok vonatkozásában értelmezhető, akik házasságkötési joggal és lehetőséggel rendelkeznek. Csak az ő esetükben nem lehet alkotmányosan létrehozni egy, a házassággal „majdnem” azonos tartalmú más jogviszonyt. Az azonos nemű személyek számára azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48-49.]. Egy ilyen új jogintézmény nem sérti, nem is veszélyezteti a házasság Alkotmány által kiemelten védett helyzetét (az Alkotmány 15. §-át), illetve a különböző neműeknek szintén az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezetett házasságkötéshez való jogát.

Vagyis az AB azt fejtegeti hosszasan, hogy az azonos neműeknek minden alkotmányossági aggály nélkül meg lehet teremteni egy olyan új jogintézményt, amely a házassághoz sok tekintetben hasonló jogokat garantál, ámde nem házasság a neve.

Leszögezi azonban az AB azt is, hogy fenn kell tartani a különbséget azokon a területeken, amelyek a "az ilyen kapcsolat természetéből adódnak". Persze a gyermekvállalásra és a szülővé válás lehetőségére gondolnak az azonos nemű párok esetében. Ez szomorú. A "természet" szó használata különösen az.

A döntés után két alkotmánybíró párhuzamos indokolása következik (mindketten "a házasságot védik", és hangsúlyozzák, hogy szűkre szabnák az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatához fűződő jogokat, ha a törvényhozó előáll egy újabb BÉK-törvénnyel), illetve Bragyova András különvéleménye -- ő elfogadta volna a BÉK-törvényt úgy, ahogy van (illetve volt). Érdemes végigolvasni okfejtését a változó társadalmi konvenciókról és a nekik való megfelelésről. (Kedvenc mondataim, "azért jó, hogy van ilyen alkotmánybíró is" címszó alatt: "Más kérdés, hogy a társadalom konvencionális morálja menyire helyes a kritikai morál szemszögéből." És még: "Mint említettem már a többséggel egyetértek abban is, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat az azonos nemű párok számára alkotmányos, mert ők házasságot nem köthetnek, így a házasság alkotmányos védelme nem is terjedhet ki olyan párokra, amelyek nem tartoznak a házasság fogalma extenziójába (terjedelmébe). Ha az Alkotmány a körte alkotmányos védelmét írná elő, az őszibarack körtével azonos védelme nem sérthetné a körte Alkotmányban előírt védelmét. A fentebb felhozott érvek alapján (mint konvencionális erkölcsi szokást, tényként) magam is elfogadom, hogy a házasság mai alkotmányos fogalma nem tartalmazza az azonos neműek tartós és jogilag — akár, mint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényben, személyi állapotként — elismert párkapcsolatát. Ebből viszont az is következik, hogy az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolata eleve nem állhat semmilyen kapcsolatban, így ellentétben sem, a házasság alkotmányos védelmével.")

Az AB döntése tehát hangsúlyozza, de alaposan, hogy az azonos neműek számára megteremtett BÉK intézménye egyáltalán nem alkotmányellenes. Most tehát a jogalkotónál és a Parlamentnél a labda: vagyis úgy tűnik, hogy ha a kormány akarja, hamarosan életbe léphet az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatáról szóló törvény.

Kapcsolódó hírek, cikkek:

A miniszterelnök felkérte az igazságügyi minisztert, hogy készítsen elő egy új törvényjavaslatot. + LMBT szervezetek tüntetése.

Ónody-Molnár Dóra cikke az AB döntéséről

Alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság december 15-én, hétfő délután 14 órakor nyilvános teljes ülésen hirdeti ki a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2007. évi CLXXXIV. törvény egyes rendelkezéseinek alkotmányosságával kapcsolatos határozatát.

Izgalmas. Korábban már jelent meg hír arról, hogy az LMBT jogvédő szervezetek tartanak az Alkotmánybíróság döntésétől, már csak azért is, mert nagyon gyorsnak tűnik, és igazán az elutasítás (a törvény megsemmisítése) esetén van jelentősége a korai, a tv. januári életbelépését megelőző döntésnek. Ugyanakkor az AB szóvivője így nyilatkozott:

- Az időpontból nem lehet jósolni - ezt már Sereg András, az Alkotmánybíróság szóvivője közölte. Szerinte, ha van rá lehetőség, akkor az Alkotmánybíróság mindig igyekszik egy jogszabály hatálybalépése előtt dönteni. Most is ez történik, de ez nem utal arra, hogy a megsemmisítés mellett fognak határozni.

Kinek van kedve tippelni a döntésre? Nekem most nincs, de annál inkább várom a kommenteket. Forward gaily!

Egy boldog amerikai DS lány

Őszintén megvallva fogalmam sincs, hogyan és minek választanak "homecoming queen"-eket a középiskolai osztályokban. Nem is ez az érdekes. Arra lennék kiváncsi, hogy nálunk hány DS (Down szindrómás) gyerek jut el egyáltalán a középiskolába.

Újabb cikk "a nemek háborújáról"

A Népszabadság legutóbbi Hétvége mellékletében jelent meg Féderer Ágnes cikke a gyermekelhelyezésről. A cikk már a címével (Apák és anyák háborúja) a nemekhez köti a gyermekelhelyezés kérdését, és ezt a megközelítést mindvégig erőteljesen alkalmazza, tehát erősen gender-témájú, tehát érdeklődve olvastam el. Ámde több ponton igen homályosnak találtam.

Az erőszakosabb, önérvényesítőbb szülők esélyesebbek a gyerekelhelyezési perekben. Majdnem biztos, hogy az szerzi meg a jogot a nevelésre, akivel a gyerek él, semmi más nem számít, se a gyerek neme, se az, hogy kié volt eredetileg a lakás - dr. Grád András, jogász, pszichológus, egyetemi tanár, és dr. Körös András, a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke számokkal, tényekkel bizonyította két évvel ezelőtt: tévhit, hogy a bíróságok inkább az anyák javára ítélnek gyerekelhelyezési ügyekben.

A felütés első mondata világos. Az utolsóval együtt értelmezve pedig azt mondja, hogy nem a szülők neme számít, ha nem tudnak megegyezni arról, hogy válásuk esetén ki nevelje tovább a gyerekeket, hanem az, hogy melyikük mennyire akarja a gyerekeket nevelni. Rosszabb esetben ez azt is jelentheti, hogy az adott szülő nem alkalmasabb a gyereknevelésre, csak éppen erőszakosabb, és erőteljesebb az önérvényesítő képessége. Mondjuk azt, hogy a gyerek neme ebben a kérdésben nem számít, én értem. Vagyis helyesnek gondolom. Pontosan miért is számítana? A "kié volt eredetileg a lakás" pedig másik kérdés -- vagyonjogi ügy.

A cikk azzal folytatódik, hogy a szülők többsége, 90 %-a közös megegyezéssel válik el, és ilyenkor a gyerekeket szinte mindig az anya neveli tovább. Ez pedig azt jelenti, hogy a közös megegyezéssel váló férfiak nem is akarnak élni azzal a lehetőséggel, hogy a gyerek velük maradjon. Ha a szülők pereskednek a gyerekekért, az esetek 40%-ában az apáknál maradnak.

Ezután azt mondja a cikk, hogy "a békében szétválók esetében általában a férfi költözik el". "A jogászok szerint közrejátszik ebben a társadalmi értékrend is, 'milyen anya az, aki elhagyja a kölykét'. És mivel az anyák nem nagyon hajlanak kompromisszumokra a kicsik esetében, az apák önként törődnek bele a helyzetükbe. Nem hiszik el, hogy bölcsődés- vagy óvodáskorú gyereküket nekik is ítélheti a bíróság."

Lássuk csak: tehát a nők részben a társadalom nyomására, gender-mintákba kapaszkodva akarják nevelni a gyerekeket. Az apák viszont azért nem akarják nevelni őket válás esetén, mert a nők kompromisszumképtelenek (mit jelent ebben az esetben a kompromisszum? a korábban idézett, rémesnek tűnő megoldást, az egy hét itt, egy hét ottot vajon?), illetve mert eleve nem hiszik el, hogy győzhetnek. De ezt honnan tudjuk? Honnan tudjuk, hogy hány apa akarná nevelni a gyermekét, ha az anyák nem akarnák maguknál tartani őket, hányan nem bíznak a számukra kedvező ítéletben, és hányan akarnak direkt elköltözni otthonról, és az anyánál hagyni a gyerekeket? Ez így egy kupac előítélet: a galád / hagyományokba kapaszkodó anyák képe, meg a kisemmizett apáké. Egy ilyen erős állítást, akár a kutató jogászok teszik, akár a riport írója, jó lenne valahogyan bizonyítani is.

Aztán itt egy másik illusztráló történetke:

Imre azt meséli, kizárólag a gyerekek érdekében nem vált el már sokkal korábban. Szép házban éltek, a feleségét is kedvelte, boldog ugyan nem volt vele, ám ezt ügyeletes barátnőkkel ellensúlyozta.

Talán leélte volna az egész életét így, ha nem találkozik össze Nórával. Hamarosan számvetésre kényszerült: 45 éves, most még elkezdheti elölről, mérlegelt, és döntött. Megpróbált a lehető legnagyvonalúbb lenni, ott hagyott mindent a családnak, albérletbe költözött, ahova csak a ruháit vitte magával. Két gyereke (16 és 17 éves) azóta alig áll szóba vele. Nem bocsátják meg neki, hogy "önző szempontok miatt" vetett véget közös életüknek. A férfi türelmesen kivár, reménykedik, vezekel. Közben telnek az évek, és ő egyre jobban a perifériára szorul. Nem tudja, ki udvarol a lányának, és milyen egyetemre készül a fia, aki egyszer a szemébe vágta: még arra se volt képes, hogy harcoljon értük.

Imre tehát élt egy vacak kapcsolatban: neki is meg a feleségének is olyan volt a kapcsolatokról alkotott képe, hogy ez belefért, a szeretet nélküli együttélés "a gyerekek érdekében". Egy ilyenben a gyerekek csak sérülhetnek, persze, és ebben jól benne van mindkettejük döntése, de erről itt nem esik szó. Arról esik, hogy Imre végül úgy döntött, elköltözik új szerelme miatt, a gyerekek pedig nem akarnak beszélni vele. És a beszámoló tónusa sajnáltatja Imrét, aki türelmes, reménykedik, vezekel, büntetésben van -- mert a felnőtt gyerekei nem hajlandók beszélgetni vele. Node miért nem? Az anyával való háborúság miatt? A rossz gyermekelhelyezési döntés miatt? Az nem szerepel a történetben, hogy Imre akarta volna nevelni a gyerekeket... Ha viszont azok nem akarnak valódi kapcsolatot fenntartani vele, annak talán nem elsősorban a gyermekelhelyezés problémássága az oka, hanem az is lehet, hogy a kapcsolatuk soha nem volt igazán tartalmas. Nehezen tudom elképzelni, hogy ha az lett volna, a gyerekek nem akarnának vele többé megosztani mindenfélét.

A riportban többször is megjelenik az az állítás, hogy baj, hogy az ellenzéses perekben a gyerek legtöbbször annál a szülőnél kerül elhelyezésre, akinél a bírósági eljárás megindulása előtt volt. Holott "a megegyezéses válásnál említett 90 százalékos arány helyett ilyenkor az anyák fele tarthatja biztosan magánál a gyereket (...)".

Vagyis ha a szülők vitáznak arról, hogy ki nevelje a gyereket, mert mind a ketten szeretnék, az anyák esélye alig több mint 50%. Ami elég kiegyenlített.

Ez esetben viszont miért ez a kifejezetten nőket hibáztató szövegrész, alább?

Az anyák általában minden fegyvert bevetnek a pillanatnyi előny megszerzéséért, azaz nem kockáztatják, hogy az apák a bírósági pecsét megszáradása előtt - akár csak átmenetileg is - magukhoz vegyék a gyerekeket, és közben netán bizonyíthassák, alkalmasak a nevelésükre.

Hiszen éppen azt látszik mutatni a kutatás, hogy ha bármelyik szülő nagyon akarja a gyereknevelést, akkor magánál igyekszik tartani a gyerekeket, és ebben az arány szinte fele-fele a nemek között.

Gender-szempontból nagyon vicces a következő családtörténet is:

Zoltán egyedül neveli két fiát. Azt mondja, fel sem merült, hogy az anyjukkal menjenek, amikor az bejelentette: válni akar. (...) - Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű helytállnom családfenntartóként és szülőként egyszerre - meséli Zoltán, aki úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell, alkalmas mindkét szerepre. Napi 10 órát dolgozik, emellett esténként vacsorát készít, kikérdezi a leckét, reggel pedig uzsonnát csomagol. A hétvége a mosásé, takarításé, bevásárlásé. Pihenésre ritkán jut ideje, szórakozni nem jár el, "most az a legfontosabb, hogy a fiaim velem vannak".

Most erre mit kell mondani? Hogy szegény, szegény ember? És vajon egy kétgyermekes elvált anya élete nem ilyen? Nem napi sok órát dolgozik, este leckét kikérdez, főz, mos, takarít? Vagy ez természetes, egy férfitól viszont (el)váratlanul nagyszerű? De ha nem várjuk ezt el, akkor miért tartanának igényt a férfiak a gyereknevelésre, amikor az nyilvánvalóan mindezzel jár? De tovább:

Amikor megkérdezem tőle, milyen a gyerekek viszonya az édesanyjukkal, aki egy másik férfi miatt költözött el, nem válaszol azonnal.

Ó. Most nyilvánvalóan azt kell megint mondani, hogy szegény ember. De vajon a cikkben idézett többi történetben, amikor egy-egy férfi lépett le egy másik nő miatt (esetleg "ügyeletes barátnői" voltak), miért nem említődött az elhagyott nő is hasonló hangsúllyal?

Amúgy a férfi ezt mondja még: "A kicsivel néha találkozik, a nagy viszont nem hajlandó szóba állni vele, haragszik rá. A volt feleségem hiába hívta segítségül a gyámhatóságot a láthatások miatt. Nem tiltom a fiúkat az anyjuktól, de küldeni se fogom őket hozzá, ez azért érthető, nem?"

Igen, érthető. Ha egy gyerek nem akar valakivel találkozni, akkor nagyon is jó, ha nem kényszerítik erre. Csak az a furcsa, hogy fentebb a cikk implikációja szerint szomorúnak kellett lennünk, mert a "vezeklő" Imrével nem akartak találkozni a gyerekei, miután egy másik nő miatt felrúgta a házasságát (holott a kapcsolatuk nyilván másféle szempontokból is rossz volt), itt viszont meg kell értenünk, hogy a gyerekek nem akarnak találkozni galád anyjukkal, miután egy másik férfi miatt felrúgta a házasságát. Érdekes.

A Grád-Körös-Jánoskúti kutató trió úgy látja, a bíróságok az "állandóság elvét" helytelenül helyezik minden más elé. "(...) Sokkal fontosabb lenne ennél, hogy a gyerek a nevelésére valóban alkalmasabb szülővel éljen."

Igen, az utóbbi a legfontosabb. De mi utal arra, hogy a gyakorlat üres elv, és nem a gyerek nevelésére valóban alkalmasabb szülőnél tartózkodnak a gyerekek a per lefolyása alatt? Ez megint alátámasztatlan állítás.

Az aktákból egyébként az is kiderül, hogy a gyerek neme egyelőre nem szempont az elhelyezésnél. Pedig az azonos nemű szülői mintára fokozottabban szüksége lehet, a minták pedig nem csereszabatosak.

Hm. Jó lenne azért azt hinni, hogy a vita esetén a bíróság a szakértői segítségével meg tudja állapítani, kinél lesz jobb elhelyezni a gyerekeket. Szerintem riasztó érvelés, hogy eleve jobb a gyerekeknek az azonos nemű szülőknél -- a nevelésre való alkalmasság ugyanis nem a nemeken múlik. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy a gyerekekre nem csak a szülői minták hatnak, hanem ezer más minta és személy is, a tágabb családban, az iskolában, mindenhol. Nem hiszem, hogy ha egy anya egyedül neveli a fiát, vagy egy apa egyedül neveli a lányát, azok eleve hátrányosabb helyzetben lennének a többiekhez képest (márpedig a fenti érvelés ezt implikálja).

Meg hát mi is ez a nemi meghatározottságú szülői minta? A sztereotípiák szerint: apuka dolgozik, aktív, többet keres, magasabb a társadalmi státusza, időnként barkácsol és megszerel ezt-azt, magabiztos bizonyos szociális helyzetekben, szigorú, ámde szeretetteljes, elfoglalt; anyuka pedig általában szintén dolgozik, de nem hajt a sikerre, mert számára a család az első, különben sincs esélye gyorsan előrejutni a ranglétrán, kevesebbet keres, nap mint nap sokat házimunkálkodik (ő végzi a családban mindenki személyes karbantartását, főz, mos és takarít, beteget ápol), bizonyos társas helyzetekben bizonytalanabb, mint a férfiak, a férfiaknál többet törődik a külsőjével, stb., nem is tudom, még mik vannak. És ez így jó? Ezzel minddel egyetért Féderer Ágnes? Ezt a mintát tovább kell adni, de feltétlenül? És az nem is "igazi" apa / férfi, akire itt a második dobozba rakott tulajdonságok és viselkedési módok illenek inkább, ahogyan nem "igazi" anya / nő az sem, akire az első doboz tulajdonságai és viselkedési módjai? Vagy ezt is a jogászok mondták, és nem FÁ? Ő csak leírta? (Nem idézet...) Szomorú, akárhogy is van. Rég láttam ekkora reflektálatlan sztereotípiagyűjteményt, és csodálkozom, hogy a cikket író FÁ jegyzi mindezt.

"A mama persze most éppen nem"

Részlet egy könyvajánlóból:

"Különös napló ez. Egy csöppnyi fiú meséli el élete legelső évét. Á. szülei mindketten kutatók. A mama persze most éppen nem, de a papa vírusokkal dolgozó tudós, aki tudásának birtokában minden valóságos és képzelt veszélyt igazi aggodalommal él meg fiával kapcsolatban....."

Szóval a mama azzal, hogy kisgyereke van és valószínűleg éppen otthon van vele, átmenetileg (?) megszűnik kutatónak lenni. Bezzeg a papa változatlanul komoly tudós, az ő pozícióját nem befolyásolja a gyerek születése. Világos, hát hogy is lehetne másképp?

(linket nem írok, semmit nem tudok a könyvről vagy a szerzőről, kifejezetten az ismertetőt akartam idézni)

Deregulák

A kormány szeretné, ha az új polgári törvénykönyv (Ptk.) 2010 januárjában életbe léphetne, és ezért az MSZP úgy tűnik, engedményeket tesz -- erről ír a HVG legfrissebb száma ("A közöny regulái" -- még nem elérhető a neten).

A cikk szerint a kormánypárt kihátrál az új Ptk. egyik "legnagyobb vihart kavart újítása, a házastársi hűséget mint törvényi kötelezettséget a hazai családjogból törölni kívánó kormányjavaslat mögül". (Az eddigi tervezet a házastársak együttműködési és támogatási kötelezettségét tartalmazta.) A javaslat ellen tiltakozott a FIDESZ és a KDNP, no meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik bizottsága, a Hit Gyülekezete és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is -- ők mind ragaszkodnak hozzá, hogy ez a keresztény házassági jogból a modern magánjogba átszármazó passzus, a szexuális hűség előírása benne maradjon a Ptk.-ban. (De vajon miért? Komolyan azt gondolják, hogy ha a házastársi hűség kívánalma ott áll egy törvényben, majd kevesebben létesítenek házasságon kívüli szexuális kapcsolatot?)

Ennek jelentőségéről ír a Háttér Társaság a Melegekért (A Háttér Társaság a Melegekért véleménye az új polgári törvénykönyv parlamenti vitája kapcsán összehívott konferenciára, 2008. november 18.):

A FIDESZ és a KDNP több képviselője is felhívta a figyelmet rá, hogy a törvényjavaslatból hiányzik a házastársi hűség fogalma, amely egyben a bejegyzett élettársi hűség fogalmát is magával hozná. A törvényjavaslat előkészítése során a Prof. Vékás Lajos vezette Kodifikációs Bizottság jutott arra a következtetésre, hogy a „hűséggel tartoznak egymásnak” fordulat helyett az „együttműködési és támogatási kötelezettség” szerepeljen a törvény szövegében. Ezt az álláspontjukat a 2008. márciusában megjelent „Szakértő Javaslatban” is fenntartották, a házastársi hűség követelménye ebben sem szerepel. Véleményünk szerint a hűség az emberek döntő többsége számára valóban a tartós párkapcsolat alapvető eleme, de ebből nem következik az, hogy ennek jogi kényszerítő erejű szabályozásban kellene érvényt szerezni. A családi viszonyok jogi szabályozásának nem feladata, hogy a partnerek magánéleti döntéseibe beavatkozzon. Egy párkapcsolat belső viszonyainak állami szabályozása csak annyiban indokolt, amennyiben arra a gyengébb fél érdekében szükség van. A hűség követelményének kodifikálása mellett ilyen közpolitikai érdek nem szól. Tapasztalatunk szerint ugyanakkor a hűtlenség vádja a bírósági eljárások során gyakran önkényesen kerül alkalmazásra, a bíróságok gyakorlatában a nők hűtlensége, ill. az azonos nemű személlyel történő házasságon kívüli szexuális kapcsolat súlyosabb elbírálás alá esik, holott ennek ésszerű indoka nincs. A hűség-követelmény gyakorlati alkalmazásának eredménye a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése.

A cikk azt állítja: úgy tűnik, az MSZP jogász munkacsoportja hajlik arra is, hogy elfogadja azt a Vékás Lajos-féle tervezetet/javaslatot, amely szerint leszármazó hiányában ezentúl ne csak az örökhagyó házastársa vagy élettársa örököljön, hanem a korábbi közös lakáson felüli vagyon felét az elhunyt személy szülei kapják meg (amennyiben még életben vannak). Vagyis az új Ptk. ilyen módon hátrányosan megkülönböztetné a gyermektelen párok életben maradt tagját: közös / közösen szerzett vagyonuknak csak a fele maradhatna rá, a másik fele az életben levő szülőké lenne. Ha viszont van gyermekük, mindent a pár életben maradt tagja örököl. Ez önmagában is visszásnak tűnik, de még inkább az, ha figyelembe vesszük, hogy az azonos nemű párok nem lehetnek mindketten a gyermekük szülei. Nemcsak hogy nem fogadhatnak örökbe gyermeket, de a pár egyik tagja élettársa biológiai gyermekét sem fogadhatja örökbe, hiába nevelik mindketten. Így ha a gyermeket nevelő párnak az a tagja hal meg, aki nem biológiai szülője a gyermeknek, és örökbe sem fogadhatja, akkor az életben maradt társa és a gyermek is rosszul jár: (lakásukon felüli) közös vagyonuk felét elveszítik. És ha a biológiai szülő hal meg? Utána csak a gyermeke örököl? Vagy az élettársa is? A fonál elveszítése helyett egyszerűbb és megnyugtatóbb volna, ha a törvény elismerné az azonos nemű párok és gyermekeik kapcsolatát annak, ami: családnak, az összes vele járó joggal és felelősséggel.

"A nők nyugodtan akarnak alkotni"

Ez az egyik konklúziója a HVG rövid összefoglalójának az akadémikus nőkről.

Az Akadémia mindeddig 27 nőt választott tagjai közé, a mostani akadémikusoknak csupán 5 százaléka nő, jóllehet a tudományos pálya kezdetén napjainkban már egészen más az arány. Magyarországon 1995 óta az egyetemet végzettek között a nők aránya 53-54 százalék, a PhD-fokozatúak között már csak 37, az egyetemi tanároknál 14 százalék. A nők nehezebb érvényesülésének érdekes tudományszociológiai következménye, hogy - mint a témával foglalkozó Vámos Éva, az Országos Műszaki Múzeum tudományos titkára mondta a HVG-nek - "miután a nők nyugodtan akarnak alkotni, és nem megkövesedett hierarchiában csatározni, gyakrabban kutatnak új tudományágakban".

Valóban érdekes ez a tudományszociológiai következmény (fel is sorolja a rövid cikk, hogy például "az 1995-ben elhunyt Telkes Mária a szolártechnika, az 1981-ben elhunyt Róna Erzsébet a radioaktivitás" kutatásában ért el fontos eredményeket). Csak az a furcsa nekem, hogy Vámos Éva mindkét a cikkben idézett magyarázata olyasmit nevez meg okként (egyrészt hogy a nők nyugodtan akarnak alkotni és nem akarnak csatározni; másrészt hogy "jobbára gyakorlati, a mindennapi élet kérdéseire válaszoló kutatásokba vetik magukat: 'Inkább az egészségügyre koncentrálnak, mint az ősrobbanásra'"), ami nem annyira alap-ok, mint inkább sokféle társadalmi hatás következménye. Nem gondolom, hogy VÉ egyszerűsíti le így a magyarázatokat, hiszen a cikk csak röviden idézi, de így maga a cikk támogat meg öreg-öreg sztereotípiákat: hogy a nők nem szeretik a csatározást, és hogy a mindennapi problémákhoz jobban értenek, mint az absztraktabb dolgokhoz. Holott innen csak további kérdésekhez jutunk: hogyan működnek a hierarchiák és a csatározások? miért nincs esélyük sok területen (éppen a nagyobb hagyományokkal rendelkező, magasabb presztízsű területeken) a nőknek "betörni" a hierarchiába? milyen hatások érik a nőket, amiért többnyire nem akarnak csatározni? a kutatás-finanszírozó intézmények és az ottani hierarchiák hogyan határozzák meg, mire koncentrálhatnak? stb.

Vita a melegek jogairól