Skizofrénia, önéletrajz

Idefordítom (rövidítve) a Feminist Review egyik könyvismertetőjét:

(Részben azért figyeltem fel rá, mert nemrég olvastam a WHO felmérésének eredményéről: Magyarországon nagyon rossz a helyzet a pszichiátriákon. Elmaradottság, lepusztultság, szakemberhiány, stigmatizáció -- ezek vannak. Persze ismertek az okok: a szakmában nem forognak nagy pénzek, hálapénzek; és semmi sem kötelezi a kórházakat, hogy ne diszkrimináljanak, amikor arról döntenek, hoyg mely osztályaikat fejlesztik.)

Elyn Saks: A középpont elmozdul

Ritkán van lehetőségünk beszámolókat olvasni skizofréniával diagnosztizált emberektől. Ezért a betegséget még ma is sokat félreértelmezik, összekeverik pl. a tudathasadással, viccelődnek vele. Elyn Saks könyvének részben az a célja, hogy ezen változtasson.

Saks Floridában nőtt fel. A betegség korai jelei már középiskolai és egyetemista éveiben is felbukkantak nála, de első komoly összeomlása akkor következett be, amikor az Oxfordi Egyetemen diplomázott. Kórházba került, és először fogott beszélgetős terápiába. (Ez utóbbit erősen ajánlja, bár viszonylag ritkán használják a skizofrénia kezelésére.) Saks leírása egyszerre élmény- és tényszerű.

Történetének tartóoszlopai a kapcsolatai: terapeutákkal, barátokkal, a családjával, és később a férjével. Megmutatja, hogy a szeretet mennyire hatékony támasz, még egy ilyen komoly és elkerülhetetlenül fel-feltörő mentális betegségben is. És támasz az is, hogy tanul: Saks a jogfilozófia egyetemi tanára lett, szakerülete a mentális betegek joga. Tudományos munkája összefonódik azzal, hogy elfogadja a betegségét. Képviseli azok érdekeit, akik erre nem annyira képesek, mint ő, és közben megtanulja elfogadni, hogy a skizofrénia milyen szerepet játszik az életében -- és azt is tisztábban látja, hogy nem ez az egyetlen, ami meghatározza. A könyv bátor, felkavaró és eredeti mű.

Az ismertetőt írta: Gemma Cooper-Novack