Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)